A költségvetési hiányt nem íróasztal mögül, hanem a gazdasági növekedéssel lehet lefaragni

Egyensúly és növekedés között nem kell választani

Az új év az inflációs kihívással való sikeres megküzdést követően – a visegrádi országoknál és az osztráknál is alacsonyabb decemberi inflációval – új kihívásokat hoz, ami régi-új vitákat éleszt fel a hazai közgazdászok között. Eltérnek a válaszok arra vonatkozóan, hogy miként érdemes továbbhaladni, kulcsszavakban ez az egyensúly vagy növekedés dilemmája, amit különösen a kormánykritikus közgazdászok igyekeznek most felmelegíteni. Állításuk az, hogy a növekedés élénkítése helyett az egyensúly megteremtésére lenne szükség elsősorban, mert csak ezután következhet fenntartható gazdasági növekedés. Ez a gyakorlatban a megváltozott világgazdasági környezettel nem számoló, növekedés helyett megszorításokat szorgalmazó, káros politikát jelentene. Az alábbi írás bemutatja, hogy az elméletből és a tapasztalatból is az egyensúly és növekedés receptje következik, a kettő között nem kell választani, hanem egyszerre valósíthatók meg. 

A biciklin ugyanis előbb elindulunk, majd a lendület segít egyensúlyba kerülni, nem pedig fordítva: ha egy helyben egyensúlyozunk, akkor hamar eldőlünk, és akkor az egyensúlyról és a haladásról is lemondhatunk – bár a földön fekve, mozgásképtelenül is kétségtelenül tartós és biztonságos egyensúlyban leszünk. Az egyensúly és a növekedés tehát egymást feltételezi és támogatja. Az ügyben azért fontos tisztán látni, mert idén hatalmas lehetőség előtt állunk: a Raiffeisen elemzői szerint az egész kontinensünkön kiugró lesz a magyar növekedés, ezt a várakozást azonban még be is kell teljesíteni. 

Ortodox nézetek: örökös megszorításokkal az elképzelt egyensúlyok bűvöletében

Nézzük először, hogy a hagyományos, korábbi évtizedek főáramának megfelelő elméletkör – nevezzük tudományos vonatkozásban neoklasszikusnak, politikai értelemben neoliberálisnak – miként gondolkodik, miért véli úgy, hogy egyensúly és növekedés között választanunk kell. A neoklasszikus ihletettség szakpolitika hajlamos egy „húzd meg-ereszd meg” játékot űzve rángatni (szétrázni) a gazdaságot. Az alapos elméleti kidolgozottság számos különböző egyensúlyt jelöl ki és határoz meg, az infláció létezése pedig itt a mögöttes reálgazdasági folyamatok felborulását tükrözi, például a kereslet-kínálat egyensúlytalanságát. Mivel számos piaci kudarc következtében rendszeresen eltér a valós gazdaság az egyensúlyi helyzetektől, a gazdaságpolitika felelőssége, hogy visszaállítsa az egyensúlyi állapotokat. Először tehát orvosolni kell az általuk súlyosnak vélt problémát: hogy a valós gazdaság rendszeresen, komolyabban is eltérhet az elméleti egyensúlyi definícióktól. A gazdaságpolitikának ezek szerint vissza kell állítania a mértékadónak számító közgazdászok által megfogalmazott egyensúlyi helyzetet, az általuk a legjobbnak kinevezett eszközökkel. 

Az akadémiai közgazdász mint gazdaságpolitikai megmondóember részéről van ennek egy legitimációs ereje, hiszen az általa kialakított, elméletileg is rugalmas egyensúlyfogalmat mint keretrendszert ajánlhatja fel a gazdaságpolitika számára, amelynek természetesen ő a legjobb ismerője. Ez a keretrendszer aztán lehetővé teszi képviselőjének azt is, hogy bármilyen aktuális gazdaságpolitikai helyzetben hiányolhassa az „egyensúlyokat” (ide keverve a „fenntarthatóság” fogalmát is), hiszen tudományosan alaposan megindokolva, de valójában önkényes módon mindig előkerülhet egy új mérce a költségvetési folyamatok vagy éppen a fenntartható, egészséges növekedés leírására. Így adódhat, hogy két, ugyanakkora nagyságú növekedési ütem, deficit vagy inflációs mutató attól függően fenntartható vagy sem egyes közgazdászok szerint, hogy milyen színezetű kormányzat tartozik hozzá. Ezt az ortodox közgazdasági csapdát azért érdemes elkerülnie a gazdaságpolitikának, mert a véget nem érően visszatérő első lépés itt mindig az elvont egyensúlyfogalom hajszolása lesz, amely elengedhetetlen „alapkövetelménye” a növekedés ösztönzésének. 

Persze legyünk megengedők: vannak a neoklasszikus iskolának olyan képviselői is, akik megengedik, hogy az aktuális körülményeket mérlegelve, kontraciklikus gazdaságpolitika keretében átmenetileg növekvő deficitekkel élénkítsük a lelassuló gazdaságot. Az egyensúly vagy növekedés képletében tehát még az ortodox közgazdászok sem minden esetben hisznek, ezért ezt inkább ultraortodox dilemmának nevezhetjük. Ebből is érzékelhető, hogy olyan általánosan elfogadott tudományos állítás sem létezik a közgazdaságtanban (ami lényegében nem is több a társadalmi-gazdasági terület folyamataival kapcsolatos logikus gondolkodás módszerénél), miszerint választanunk kell egyensúly és növekedés között. Elfogadott tételek hiányában pedig minden gazdaságpolitikai helyzet egy merőben új kihívássá válik, ahol logikus érvelésekre épített vélemények csapnak össze.

Az ortodox okoskodás ezer sebből vérzik

De lássuk az alternatív nézeteket, amit talán a legjobban a posztkeynesinek nevezett iskola mutat be (de a felcímkézés most mellékes). Ez kevésbé a „stabilitás” elméleti konstrukcióját helyezi középpontba, kulcsszavai inkább a kereslet, a fogyasztás, a költés. Alapelve, hogy a pénz nem exogén, külső jelenség a gazdasági rendszerben, hanem endogén, azaz szervesen összefonódik minden más folyamattal, sőt, kölcsönhatásban áll azokkal. A megszorítások ez alapján a pénz áramlását változtatják meg, illetve csökkentik, az eltérített vagy elapadó források pedig megölik a keresletet és a beruházásokat. 

Ehhez kapcsolható a kereslet (effective demand) szerepe, ami olyan hangsúlyos, hogy az elsorvasztásával a foglalkoztatottság, majd a gazdasági növekedés is gyengül. Az iskola képviselői szerint a keresletet fenn kell tartani, akár jól célzott költségvetési politikákkal, hogy a gazdaság életképességét, alapszöveteit – szaknyelven potenciális növekedését – akár emelhessük is. A tavalyi rendkívüli hazai fogyasztási-keresleti összeomlás, amit a költségvetés gyors és hatékony fellépéssel védett ki, szintén igazolni látszik a hazai gazdaság esetében is a növekedés keresletvezérelt jellegét. Itthon ugyanis szinte egyszerre esett vissza különböző mértékben a kereslet és a kínálat, a fogyasztás és a (belföldi) termelés, ami pedig már a beruházásokat is veszélyeztetni kezdte (a szigorú monetáris politika mellett). A téma részletes szakirodalma megtalálható e sorok szerzőjének korábbi tanulmányában, amely bemutatja, hogy a magyar gazdaságpolitikai megközelítés felértékeli a munkát, ezzel egyszerre jelent egy új társadalmi szerződést és gazdasági növekedési modellt. Olyan modellt, amely a 2010 előtti adósságvezérelt (azaz nem belső, hanem döntően külső, pénzügyi erőforrásokra alapozó) növekedési stratégiát váltotta le egy kereslet húzta (azaz a bérek növekedését támogató, ezzel belső erőforrásokból növekedést ösztönző) modellre.

Ezen alternatív iskolák képviselői az automatikus stabilizátorok mellett a kontraciklikus költéseket is kiemelik a növekedési képesség megőrzése érdekében, szerintük sokkal inkább ebből adódik a gazdasági stabilitás, mint a megszorításokból. Érdekességük a hazai vitáknak, hogy a máskor kontraciklikus költéseket hangsúlyozó és követelő kritikus közgazdák épp akkor, amikor a legnagyobb világgazdasági válsághelyzetben a gazdaságpolitika valóban megvalósítja az általuk tankönyvi példának tartott ösztönző viselkedést, a kormányzat politikai színezete miatt hirtelen inkább álruhát váltva a neoklasszikus iskola szimpatizánsaiként kezdenek érvelni az egyébként antidemokratikus jellege miatt is kritizált megszorítások mellett. Pedig a progresszívnak is tekinthető elméletkör szerint a recessziós sokk tompítása épp az, ami enyhíti a ciklikusságot, és egy sokkal simább utat nyit meg a talpraálláshoz. A kontraciklikus élénkítő politika szükségességét tekintve tehát ma már szinte elméleti konszenzus alakult ki a különböző irányzatok között, még ha a gyakorlatban ebből is inkább csak viták látszanak. 

Két közgazdász tehát jó eséllyel még arról is vitázni fog, amiben egyetért. Lényegében erről beszélt Davosban Christine Lagarde, az Európai Központi Bank elnöke is, aki a közgazdaság-tudományon belüli törzsi klikkesedést említette, kifejtve, hogy az elemzők akkor is vakon hisznek saját elméleti modelljeikben, amikor azoknak a valósághoz szinte semmi közük nincs. Lagarde szerint a törzsiség a tudományterületek közül leginkább a közgazdászokra jellemző, akik egymást kölcsönösen idézve kényelmesen élnek saját elméleti világukban, a külső sokkokról és azok lehetőségéről viszont általában hajlamosak megfeledkezni. Témánk szempontjából ez azért lényeges, mert az elmúlt években is épp külső, nem várt sokkok sorozata érte a világgazdaságot.

Az juthat a legközelebb a valós világban elérhető, tökéletlen egyensúlyi helyzetekhez, aki nemet mer mondani a megszorításokra

Az ortodoxiával szembeni érvelés szerint számos mechanizmus működik, amelyek elősegítik, hogy a válságban történő extra költéssel megteremtsük a lehetőségét annak, hogy ne kelljen választanunk egyensúly és növekedés között, és úgy állítsuk helyre mindkettőt, ahogy eltűntek, azaz egyszerre. A kereslet élénkítése a multiplikátor hatáson keresztül is segít visszaállni a kínálatnak a teljes kapacitáskihasználtság állapotába. Hozzáteszik, hogy még jobban működhet a talpraállás, ha az inkluzív, azaz bevonó módon, nem egyenlőtlenségeket növelve történik, hanem azokhoz is kerülnek források, akik alacsonyabb jövedelműek, és hajlamosabbak költeni megtakarítás helyett, így a multiplikátor is hatékonyabban működhet. Kiemelik, hogy amikor a monetáris politika nem tud vagy nem kíván részt venni az élénkítésben – bár az alacsony kamatok fontos eszközt jelentenek a gazdaság megmentésében –, akkor a költségvetési politika felértékelődik. De nem csak az, mert szintén fokozódó figyelem jut ilyenkor a pénzügyi folyamatok szabályozására annak érdekében, hogy spekuláció helyett a gazdaságban áramló pénzek produktív célt találjanak maguknak. Azaz a válsághelyzet ne a vagyoni különbségek növekedését hozza, hanem a válság vámszedőinek gyarapítása helyett a gazdaságot indítsuk újra hamarabb. Ehhez tehát szükséges annak a problémának a kezelése, hogy a gazdaságban áramló források egyrészt irányt váltanak, másrészt elapadnak, így a kenőolaj épp a legfontosabb fogaskerekektől tűnhet el. 

A gazdaságvédelmi feladat tehát, mint azt korábban megfogalmaztuk, a külső sokkok által többszörösen meglékelt magyar gazdaságban, amelyet többszörösen leadóztattak a háborús konfliktus különböző szereplői (iparágak és országok), e források visszapótlása lesz. A gazdasági háborúban ugyanis ez egy vérveszteségnek tekinthető. Ennek fényében a tavalyi és idei év átmenetileg akár magasabb deficitje egy háborús időszak háborús kárenyhítését szolgálja, ezért egyrészt nem vethető össze a gyurcsányi korszak deficitjeivel, de még csak kiugróan magasnak sem tekinthető a gazdasági lék méretéhez képest. 

Visszapótlás hiányában a recesszió magával húzza a későbbi növekedési potenciált is a gazdasági alapszövetek roncsolásával (ahonnan eltűnik a vér, ott elhalnak a szövetek), így végül megkérdőjeleződik az is, hogy kinőhető egyáltalán az adósság. Emellett érvelnek a modern monetáris elmélet egyes képviselői is, akik a „funkcionális pénzügyi” megközelítés szerint sokkal fontosabbnak tartják azt, hogy a költségvetési politika valós hatást fejtsen ki és a reálgazdaságba kerüljön, azt élénkítve, mint hogy egyébként elköteleződjön a gazdaságpolitika egy szigorú költségvetés mellett. 

A funkcionális kifejezés itt azt jelzi, hogy az egyensúly és növekedés együttes helyreállításakor lényeges a szerkezet, azaz hogy mely társadalmi (funkcionális jövedelemelosztás) és gazdasági szereplőkhöz jutnak pénzügyi források. A költségvetési hiánynak tehát észszerű keretek között maradva nem a mérete, hanem a belső minősége fontos. Mint arra rámutattam már, a Gyurcsány-korszak deficitjeit például jelentős részben külföldi járadékos csoportok vették ki a függővé tett magyar reálgazdaságból, egy jelenlegi, átmenetileg magasabb deficit viszont épphogy célzottan, misszióvezérelten tesz vissza forrásokat a jövő növekedési alapjainak megteremtéséhez.

A történelem igazolta, hogy a magyar gazdaság is így működik: a megszorítás megszorítást szül

A magyar gazdaságtörténeti példa is azt mutatja, hogy érdemes volt komoly konfliktusok árán is a nemzetközi szereplők által javasolt megszorítások helyett az aktuális helyzetre alkalmazott új stratégiaként a növekedés beindítását választani, mert ahogy elindult a bicikli, úgy következett automatikusan az egyensúlyba kerülés és a gyurcsányi államadósság gyors ütemű lefaragása, szerkezetének (például devizaarány vagy hazai kézben lévő hányad) drasztikus javításával. Azóta már a Nemzetközi Valutaalap is elfogadta, sőt, a járvány óta javasolni is kezdte a magyar megközelítést, a fenntartható, növekedést támogató költéseket (ilyen lehet az infrastruktúra vagy a munkahelyteremtés). A járványhelyzet hozta el ebben a tekintetben az igazi forradalmat, ennek hatására ugyanis az OECD vezető közgazdásza már arról beszélt, hogy nem lenne megfontolt lépés túl hamar visszatérni a járvány előtt jellemző alacsonyabb költségvetési hiányokhoz és a korábbi költségvetési fegyelemhez. Elismerte, hogy hiba volt a megszorításokra építő politikát szorgalmazni a korábbi válságok során. A minap pedig épp a Financial Times hasábjain Stephanie Kelton közgazdász érvelt amellett, hogy a keresletet elfojtó megszorítások helyett a kínálat megerősítése hozhat kilábalást az egyensúlytalanság helyzetéből – üzenete, hogy számos pozitív hatású eszköz is létezik az egyensúlyok megteremtésére.

Áttekintő szakirodalmak sora igazolta a gyakorlatban is, hogy az egyensúly és a növekedés hosszú távon szinte kizárólag együttesen teremthető meg, azzal a kitétellel, hogy a megszorítások erőltetése jó eséllyel mindkettőt ellehetetlenítheti, illetve a növekedés beindítása az, amiért többet kell tenni, az egyensúlyok helyreállása már inkább a gyorsan érkező következmény. Nem véletlenül beszélünk következményről, mert a növekedés és egyensúly nem más, mint ok és okozat. A magyar gazdaságpolitika ennek tudatában van, ezért is tudta 2010 után sikeresen kezelni a megsokasodó válsághelyzeteket. 

Érdekes munkamegosztás, hogy miközben a kritikus elemzők gyakran megszorításokat követelnek, az ellenzéki politikusok rendre megszorításokkal riogatnak, a kormány azonban mindannyiukra rácáfolva növekedésbarát, célzott élénkítéssel segíti a mielőbbi kilábalást a legnehezebb helyzetekben is (lásd például az idei évtől következő 32 százalékos tanári béremelést). Míg a makrogazdasági mutatók alapján a balliberális kormányzás az egyensúlytalanság, megszorítás, leszakadás képlettel írható le, addig 2010 után az egyensúly, növekedés, felzárkózás képlete valósul meg. Az államadósság csökkenő pályára került, miközben a régiónkkal nagyjából együtt növekedve beértük a japán gazdaságot fejlettségi szintben. A 2008-as válság után nemzetközi megszorításokat velünk ellentétben – elvesztett szuverenitása miatt – elfogadó Görögország mögött viszont ma egy elveszett évtized van.