A határtérségek fejlesztése közös érdek – ne hagyjuk elesni végvárainkat

Aki érdeklődik az Osztrák–Magyar Monarchia időszakának történelmi, gazdasági, települési, népességi, illetve kulturális viszonyai és térszerkezete iránt, megkerülhetetlen forrásnak tartja Borovszky Samu hatalmas terjedelmű művét, amely részletesen bemutatja hazánk vármegyéit és városait. Ezen átfogó munka egy-egy kötete folyamatosan a hazai antikvár piac kedvelt szerepelőjének számít. Érdemes fellapozni egy-egy kiadványát, és a számunkra családi vagy személyes okokból fontos település korábbi viszonyait összehasonlítani a napjainkra jellemzővel. Számos olyan helység jelene és jövője tűnt akkor perspektivikusnak, ami a történelem során később megkérdőjeleződött. Itt a legfontosabb vízválasztó a trianoni békeszerződés volt, amely egy-egy megye székhelyét, különböző szempontból gyors fejlődésnek indult települését olyan környezetbe helyezte, amely eleve esélytelenné tette a továbblépést. Így jöttek létre azok a városok, amelyek a török hódoltság időszakában éppen vagy majdnem végvárnak számítottak, s újra ebbe a helyzetbe kerültek egy egészen más történeti-gazdasági környezetben. 

Miről van itt szó? Komárom, Esztergom, Balassagyarmat, Putnok, Sátoraljaújhely, illetve a hozzá közel fekvő Sárospatak, Kisvárda itthon, Révkomárom, Párkány, Ipolyság, Tornalja vagy Királyhelmec a határon túl. Ezek a korábbi megyeszékhelyek vagy ipari és kereskedelmi (esetleg közlekedési) centrumok, csomópontok egy-két kivételtől eltekintve már a két világháború között sem prosperáltak, majd a ’60-as évek elejétől lassú változás vette kezdetét őket érintően, amely aztán a ’90-es évek végétől a stagnálás és a csökkenés (összehúzódás) folyamatába torkollott. Sátoraljaújhely lakossága a 20. század elején elérte a 25 ezer főt, a II. világháború idején is meghaladta a 20 ezret, ma alig valamivel több, mint 15 ezer fő. Lényegében hasonló folyamatokat láttunk az imént említett más települések esetében is, talán a „nyugati fekvésű” Esztergom és Komárom (Révkomárom) kivételével. A határ közelségébe került ipari centrumokra – a ’80-as évek végéig az ún. szocialista ipar fellegváraira – mondhatni hasonló sors várt a nehézipar leépülésével (Ózd, Salgótarján).

A helyzeten végeredményben nem változtatott hazánk és a szövetséges Szlovákia európai uniós csatlakozása, illetve a közös schengeni övezetbe tartozás sem. 

Ez nem kis mértékben összefüggött azzal, hogy mindkét ország esetében a közigazgatás átszervezésével, valamint a képzési intézmények területi változtatásával – ez utóbbiaknál a potenciális felveendő kör szűkülésével – a közjogi fontosság, a területi intézkedési képesség és az ezt megalapozó koncentrált társadalmi, gazdasági, szellemi potenciál elvándorolt az érintett területekről. Azt pedig régóta tudjuk, hogy a városi értelmiség és a polgári réteg meggyengülése jelentős akadályát képezi a társadalmi-gazdasági fejlődésnek. 

Az Európai Unió az elmúlt húsz évben döntően Interreg-programokkal próbálta előmozdítani az említett „végvári” térségek fejlődését. 

Igazi gazdasági programok létrejötte nem volt elvárható, esetleg egy-egy erősebb önkormányzati szereplő tudott elérni e téren eredményt (pl. Fülek önkormányzata ipari és innovációs parkot hozott létre). A támogatások célzott alanya szinte majdnem mindig a turizmus, a turisztikai desztinációmenedzsment és a különböző attrakciók fejlesztése volt. Ezen túl azonban a nemzeti EU-s források mindkét országban jellemzően a gazdasági fejlődés centrumait erősítették, illetve azokat a vállalkozásokat, amelyek ezen nemzeti centrumokban tevékenykednek. Márpedig ez kevéssé mondható el a határtérség vállalkozásairól. 

Mindezek eredőjeként a korábban határok által átszabdalt tájtérségek egységesülő fejlődése objektív okokból nem jöhetett létre. Ma inkább néprajzi kulturális örökség (Gömörország), mint egy szerves gazdasági, társadalmi területi egység, de hasonló mondható el Zemplénről, a Hegyaljáról vagy a Bodrogközről is. Ha ezen változtatni akarunk, újra kell indítani a régiós programozást, stratégiailag meg kell tervezni a belső forrásképződést, továbbá külső (másutt képződő) források átcsoportosításával kell megteremteni az intézkedések fedezetét. Ezek eredményeképpen fejlődnie kell az infrastruktúrának (minden tekintetben), ipari, mezőgazdasági, feldolgozóipari kapacitásokat kell telepíteni, fel kell készülni a fenntartható gazdaság kihívásaira és a megkerülhetetlen digitalizációra, de mindenekelőtt biztosítani kell azt, hogy a térségfejlesztés mögött újra megjelenjen a törekvő és magának jövőképet állító polgárság és értelmiség. Mégpedig helyi kötődéssel, és nem átmeneti időre odahelyezett „vendégként”. Hogy országok között is kooperálni kell? Megítélésünk szerint az Európai Unió, a NATO és a kölcsönös megbecsülés megfelelő politikai hátteret biztosít nemcsak országosan, hanem az egymással határos térségek együttműködésében is. Ha mindez nincs, akkor a már említett „végváraink” nem ostrom által, mint a középkorban vagy az újkorban, hanem a szellemi és az anyagi lehetőségek elgyengülése által fognak perifériára szorulni, vagy egy későbbi stádiumban – stílszerűen történelmi analógiával – „elesni”. Ekkor nehéz lesz feltenni a kérdést, hogy mi volt az az erő, ami Magyarország legszebb történelmi korszakában, a reformkorban oly szellemeket tudott megmozgatni, mint Fay András, Tompa Mihály vagy éppen Kossuth Lajos, akik e térségek szülöttei.