Terjed a német kór

A minap publikálta a KSH, hogy 2023 negyedik negyedévében a gazdaság teljesítménye éves alapon ugyan nőtt 0,4 százalékkal, azonban negyedéves alapon stagnált, míg 2023 egészében 0,8 százalékkal zsugorodott. Az adat negatív meglepetést okozott, az elemzői – egyébként meglehetősen optimista – várakozások negyedéves alapon 0,6 százalékos bővülést tartalmaztak. A 0,8 százalékos visszaesést nehéz szépíteni, a recessziót mindig az, viszont fontos kontextusba is helyezni, milyen gazdasági környezetben következett be.

Érdemes megnézni, honnan indult a tavalyi év gazdaságilag. 2022 decemberében az infláció 24,5 százalékon állt, még nem tetőzött. Az áremelkedés mérsékelte a vásárlóerőt, valamint óvatosságra intette a háztartásokat, ilyen helyzetben várható volt, hogy a fogyasztás most nem fogja húzni a gazdaságot. Az MNB az infláció letörése érdekében 2022 szeptemberéig 13 százalékra, majd októberben a forint árfolyamának védelme és a pénzügyi stabilitás biztosítása érdekében 18 százalékra emelte az irányadó rátát. Ilyen kamatszint mellett természetes, hogy a hitelezés befagy, ami – kiegészülve a gazdasági bizonytalansággal – a beruházások visszaesését vonja maga után. Ezt a helyzetet rontotta, hogy a rezsicsökkentés átlagfogyasztásig való fenntartása, valamint a megugró kamatkiadások a fiskális politika gazdaságösztönzési mozgásterét is beszűkítették, miközben az uniós forrásokat is visszatartották. A fogyasztás mellett tehát a beruházások húzóerejében sem reménykedhettünk.

Az egyértelmű volt, hogy sem az infláció, sem az alapkamat nem fog egyik napról a másikra visszatérni egy „kezelhető” tartományba, ez sokkal hosszabb időt vesz majd igénybe. Ám ezen a téren egyértelműen sikerült felülmúlni a várakozásokat. Még az év elején is sokan szkeptikusan álltak az egy számjegyű infláció lehetséges eléréséhez az év végére, ehhez képest ez már októberre bekövetkezett, decemberben pedig a pénzromlási ütem már csak 5,5 százalékon állt. Az infláció megszelídülése pedig 725 bázispontos irányadóráta-csökkentést tett lehetővé a jegybank számára. Ugyan a 10,75 százalékos – a januári döntés nyomán 10,0 százalékos – alapkamat még mindig magasnak tekinthető, azonban sokkal közelebb van már a „kezelhető” tartományhoz. A két fő probléma (magas infláció és kamatszint) közül tehát a magyar gazdaság másfelet már leküzdött a tavalyi év során.

Miben reménykedhettünk tehát a tavalyi év elején, mi mentheti meg a gazdaságot a recessziótól, ha a fogyasztásra és a beruházásokra nem számíthattunk? Reményeinket a nettó exportba fektettük. A fogyasztás és a beruházások visszaesésének mellékterméke, hogy mérséklődik az importigény, ami minden más változatlansága mellett javítja a külkereskedelmi mérleget. Reménykedhettünk továbbá az exportban is, mivel az elmúlt évek magas beruházási rátája nyomán kiépülhettek azok a kapacitások, amelyek kedvező külső környezetben kihúzhatják a magyar gazdaságot a belső problémái (magas infláció és kamatszint) okozta bajból. 

miközben a belső kereslet ekkor 6,2 százalékos visszaesést indukált volna. Látható tehát, hogy kis, nyitott gazdaságként szükségünk van az exportkapacitásokra, kedvezőtlen helyzetben sokat tudnak enyhíteni a belső bajokon.

Az év végére azonban ezen a téren is súlyosan elromlott valami. Az, hogy erőteljesen függünk a német gazdaságtól – nemcsak az itt működő német cégek miatt, hanem külkereskedelmi kapcsolataink révén is –, nem volt titok sohasem. Tudtuk, hogy ha a német gazdaságban problémák vannak, annak hatásai alól mi sem húzhatjuk ki magunkat. A gondot az okozza, hogy a német gazdaság problémái sokrétűek és mélyrehatóak. A magas technológiai fejlettség és az alacsony energiaárak kombinációja a múltban erős versenyképességi előnyt jelentett a német gazdaság számára a világpiacon. Azonban az erőltetett zöldítés, az atomenergia háttérbe szorítása és az orosz energiahordozóktól való elfordulás, kiegészülve a technológiai lemaradással a korábbi növekedési modell alappilléreit döntötte romba. Ezen problémák hatásai pedig az év végén a magyar gazdaságban is felütötték a fejüket, ahogy azt az utolsó hónapok ipari, illetve külkereskedelmi adataiban láthattuk. Tehát pont akkor vesztettük el a mentőövünket, amikor már elkezdtünk kievickélni a vízből – a fogyasztás a kiskereskedelem és a turizmus év végi számai alapján már éppen kezdett életjeleket mutatni.

Mi következik ebből az idei évre vonatkozóan? Figyelve a német történéseket, nem mondhatjuk, hogy gyorsan kezelni fogják a problémáikat, nincs annak jele, hogy felismerték volna a bajok forrását és aktívan dolgoznának a megoldásán. A német hangulatindexek alapján a gazdasági szereplők sem optimisták a kilátásokat illetően. Külső húzóerőre nem számíthatunk tehát, az év elején biztosan nem. Maradnak a belső források.

A beruházások esetén már vegyes a kép, az alapkamat továbbra is magas, illetve a negatív kilátások – a külpiacokat illetően – a beruházási hajlandóság mérséklődése irányába hatnak. Az állami hitelprogramok (pl. Baross Gábor újraiparosítási hitelprogram), valamint a decemberi uniós megállapodás nyomán érkező uniós források javíthatják a helyzetet.

A tavalyi éves 0,8 százalékos visszaesés a fentiek fényében – még ha ez rosszul hangzik is – inkább tekinthető pozitív kimenetnek, mintsem tragédiának. A 2022-ből a magyar gazdaságra szakadt örökség (magas infláció, magas kamatok) leküzdése semmikép sem volt egyszerű feladat, áldozatokat igényelt. Ennek mértékét tudta enyhíteni a nettó export javulása, azonban nem az év egészében. Keserű pirula, hogy most, amikor a belső forrásokat is csatasorba lehetne állítani a növekedés érdekében, a külső környezetünk elromlik. Az elmúlt négy évben már megszokhattuk, hogy amikor valamilyen gazdasági várakozást lefektetünk, azt nem várt helyről fogják felborítani: sorrendben koronavírus-járvány, ellátási nehézségek, orosz–ukrán háború, energiakrízis, inflációs sokk és most a német gazdaság. Pedig a fenntartható felzárkózási ütem feltétele lenne a belső és külső forrásokat egyaránt kiaknázó, nyugodt növekedési környezet.