Ezek a lehetőségek és a kockázatok az új Vidékfejlesztési programban

Az elmúlt év elején a magyar kormány az élelmiszer-gazdaság szempontjából rendkívül fontos döntést hozott, amely biztosítja annak lehetőségét, hogy az ágazat rég nem látott és vélhetően hosszú ideig megismételhetetlen fejlődési pályára álljon: az előző költségvetési időszak 15 százalékos nemzeti társfinanszírozásával szemben a 2021–2027. évekre 80 százalékos nemzeti társfinanszírozást biztosít a Vidékfejlesztési program (VP) számára. Ez azt jelenti, hogy a hét év alatt rendelkezésre álló összes fejlesztési forrás – 50 százalékos támogatásintenzitással kalkulálva – 

mintegy 9 ezermilliárd forintra, a korábbi időszak forrásának több mint háromszorosára emelkedik 

– írják az OTP Agrár honlapján megjelent elemzésükben a bank szakértői.

Szerintük ehhez a döntéshez egy kiemelt feltételt is csatolni kell: a források hatékony elköltésének igényét. A magyar élelmiszer-gazdaság versenyképességének javítása csak a hatékonyság növelése esetében lehet reális cél. Ennek érdekében a legmodernebb technológiákba kell beruházni, fokozni kell a robotizálást, az automatizálást, a precíziós gazdálkodást és a hazai innovációs tevékenységet. A korszerűsítésekkel és a felújításokkal szemben előtérbe kell helyezni a zöldmezős beruházásokat. A források elköltését célzó pályáztatási rendszernek minderre figyelemmel kell lennie, nem engedhető meg, hogy a tetemes támogatási összegek mielőbbi és teljes elköltésének igénye miatt ebben a kérdésben kompromisszumot kössön az agrárpolitika. 

Az agrárgazdaság versenyképességének növelése érdekében az öntözés fejlesztése és az élelmiszeripar igényel kiemelt figyelmet. A kormányzatok az elmúlt évtizedekben szóban prioritásként kezelték az öntözésfejlesztést, tényleges előrelépés azonban nem történt, sőt drasztikusan csökkent az öntözési kapacitás. Az előrelépés érdekében komplex vízgazdálkodásban kell gondolkodni, és az integrált vízgazdálkodás egységes kormányzati felügyeleti, intézményi és szabályozási rendszerét kell kialakítani.

Az agrárgazdaság előrelépésének kulcsa az élelmiszer-feldolgozás fejlesztése. 

Az élelmiszeripar jelenlegi, lehetőségektől elmaradó teljesítményét sem a külső objektív körülmények, sem pedig hazai adottságaink nem indokolják. Az átlagfogyasztók által vásárolt tömegtermékek előállítását célzó fejlesztéseknél a nemzetközileg is versenyképes méretű üzemek létrehozását szabad csak támogatni. A réspiacokat kiszolgálni szándékozó fejlesztések esetében lehet a kisebb méretű üzemek létrehozására, fejlesztésére támogatási eszközöket alkalmazni. Kiemelt nemzeti fejlesztési programok keretében célszerű ösztönözni az olyan ígéretes jövő előtt álló üzletágakat, mint a különböző húshelyettesítők, a gyógyhatású élelmiszerek vagy a lebomló csomagolóanyagok kutatása és gyártása. 

Egyértelmű döntést igényel, hogy a most elinduló, hatalmas léptékű program megvalósításával milyen, az agrárgazdaságban meghatározó réteget képező gazdálkodókat hozunk helyzetbe. Kik azok, akikre hosszabb távon (évtizedek múlva) is lehet építeni? Fel kell tenni a kérdést: indokolt-e a továbbiakban az egyes vidékfejlesztési jogcímforrások 80 százalékának elkülönítése az alacsony termelési érték alapján kijelölt gazdaságkörre?

Célszerű ágazati prioritási sorrendet felállítani, és ennek megfelelően koncentrálni a támogatásokat, elkerülve azt az agrárpolitikai hibát, hogy „minden szereplőnek juttassunk egy kis forrást”. 

Szükség van a „hagyományos”, „kézműves” és például az őshonos fajtákkal dolgozó ágazatok támogatására is, 

ám nem szerencsés, ha ennek mértéke meghaladja a teljes program néhány százalékát. Versenyképességi számítások alapján felvethető a baromfi-termékpályák, a zöldség- és gyümölcs-, a sertés-, a tej- és a minőségi takarmánytermelés kiemelt támogatása.

Az ágazat szereplőinek mindemellett tisztában kell lenniük azzal, hogy az agrárgazdaság nem csupán gazdasági, hanem környezeti és társadalmi kérdés is. A politikának is önmegtartóztatást kell gyakorolnia, kellő súlyt adva a racionális gazdasági szempontok érvényesülésének.