Mazda: minden csepp számít

A Mazda Urban Challenge fogyasztási versenyes kiírása tulajdonképpen pofonegyszerűnek tűnt: az öt csapat (Magyarország, Szlovénia, Horvátország-Szerbia, Románia, Ausztria) közül az nyer, akinél a 24 órás menet végén a legkisebb összfogyasztási értéket regisztrálja az autóba beépített mérőeszköz. Hogy ne legyen egyszerű az életünk, nem vidéki főutakat választott a Mazda a verseny helyszínének: a szervezők egy alig több, mint öt kilométeres szakaszt jelöltek ki a bécsi, belvárosi körgyűrűn, vagyis színtisztán urbánus körülmények között, a forgalommal együtt haladva kellett teljesítenünk a feladatot. A rendezvényre teljesen széria, 2,2 literes, 150 lóerős dízelmotor hajtotta 3-asokat hozott a Mazda, az öt járművet pedig sorsolás útján kapták meg az egyes csapatok.

Az öt- és hatfős különítmények a pilótacseréket leszámítva folyamatosan köröztek a bécsi „Ring” öt kilométeres szakaszán, az egyedüli megkötés annyi volt, hogy minden órában egyszer be kellett állni a rendezvény startpontjaként és céljaként funkcionáló hotel bejáratához.

Bessenyey Zoltán, Gulyás Péter, Lázár Péter, Rácz Tamás és Stump András versenyzőtársaimmal együtt még a verseny előtt kupaktanácsot tartottunk, hogy miként lehetne a lehető legkevesebb fogyasztást elérni. Így azzal kezdtük a 24 órás menetet, hogy 4,1 barra fújtuk fel az abroncsokat és olyan súlycsökkentő trükkökhöz folyamodtunk, mint az, hogy kivettük a kalaptartót és a fejtámaszokat (csak a vezetőé maradt bent biztonsági okokból). Az autó villamosenergia-igényét is a lehető legalacsonyabb szintre próbáltuk szorítani, így a szellőzést és a rádiót is kikapcsoltuk, sőt a fedélzeti menüben megtaláltuk, hogyan lehet deaktiválni a nagy fényerejű, középső, központi kijelzőt. Így kezdődött délután 3-kor a verseny, ami igazi mélyvízbe dobás volt, hiszen hatalmas forgalomban, az autóval való ismerkedés nélkül vette kezdetét. Érdekes, hogy mindannyian más technika szerint vezettünk: még este hét órakor sem volt egyértelmű, hogy a dinamikus gyorsítás utáni minél több gurulás vagy a leheletfinom gázkezelés a célravezetőbb, mindenesetre a legnagyobb dugóban is sikerült 5,0 liter alatti fogyasztást elérni. Ennek ellenére este komoly fejvakarás volt, mert a vetélytársaink két-három decivel szerényebb fogyasztást produkáltak, s tudtuk, hogy az éjszaka közeledtével, amikor csökken a forgalom, már nehéz lesz behozni a lemaradást.

Félelmünk mégsem igazolódott be, mert a csapatunk összes tagja elképesztően ráérzett arra, miként kell szerény forgalom mellett spórolni a naftával. Volt olyan csapattársam, aki 55 km/órára beállított tempomattal a „zöldhullámokra” összpontosítva takarékoskodott, ami jobban bejött, mint a gyorsítás utáni „vitorlázó” üzemmód: Rácz Tamás kollégám hajnali 3 és 4 között 3,21 literes fogyasztást ért el (ez volt a csapatunk legjobbja), majd nekem is sikerült egy 3,41-es értéket produkálni. A döntő órák azonban 9 és 11 óra között következtek délelőtt. Ekkor az összes vetélytárs csapat autói bőven 4 liter felett fogyasztottak, de a mi különítményünknek sikerült 3,6-3,8 literes értékeket hozni. A megfelelő ütemű váltások és az ideális vezetéstechnika mellett ebben annak is nagy szerepe volt, hogy ha láttuk, hogy 200 méterrel előttünk pirosra váltott a lámpa és motorfékkel túlságosan lelassultunk volna, akkor nem alapjáraton gurultunk oda, hanem leállítottuk a motort. A riválisaink utólag ismerték be, hogy ők is próbálkoztak volna a leállítással, de arra sokan nem jöttek rá, hogy az indítógombot 5-6 másodpercig kell lenyomva tartani ahhoz, hogy menet közben lekapcsoljuk a motort.

Az utolsó pár órában igazából már „biztonsági játékot” folytattunk, próbáltuk megőrizni az előnyünket, illetve a különszámoknál is jól teljesíteni. Volt Playstation-özés és átlag tartó szám (két egymás utáni órában azonos fogyasztást kellett elérni), illetve instruálni kellett a volán mögé ültetett, lenge öltözetű cheerleadert az anyósülésről egy órán át, hogy miként kell minél takarékosabban vezetni. Vagy a hölgy volt nagyon ügyes, vagy mi láttuk el jó tanácsokkal, mindenesetre a hozzánk beosztott alkalmi csapattárs 4,56 literes átlaggal zárt. Ami az összesítést illeti, a 24 óra átlagaként 3,85 literes fogyasztást értünk el, ami akkor is döbbenetes, ha tudjuk, hogy maximálisan törekedtünk az utolsó tizedcentiliter megspórolására is. A mögöttünk lévő szlovén csapatot csak hajszállal, 0,8%-kal sikerült megelőzni, ugyanis az ő nevük mellé 3,88 literes átlag került. Érdekes azonban, hogy az utolsóként jegyzett osztrákok autója is beérte 4,17 literrel, vagyis a Mazda3-as 4,9 literes városi átlagfogyasztását mindenki könnyedén lepipálta, arról nem is beszélve, hogy az egész esemény legjobb fogyasztását egy román újságíró érte el 3,15-ös átlaggal.

Az egészben mégis az volt a szürreális, hogy 24 óra után is csak egy negyed tankot fogyasztottunk el, amit el sem hiszek, ha nem látom a saját szememmel. S mi a tanulság? Egyrészt a modern dízeltechnika csodákra képes, másrészt némi odafigyeléssel és tudatossággal őrülten alacsony fogyasztási értékeket lehet produkálni. Nyilván senkit sem buzdítunk arra, hogy mozgó akadály legyen a forgalomban, de ez a 24 óra arra igazán megtanított, hogy városban nem érdemes sietni, mert a hirtelen gyorsító, nagy gázzal induló autót az esetek 90 százalékában a következő piros lámpánál csigatempóban is beérjük.