Kimeríthetetlen áramforrásként robotolnak az úszó szélturbinák

Gombamód szaporodnak az úszó tengeri szélerőműparkokra kiírt tenderek, a tengerparti országok mind nagyobb számban akarják élvezni a megújulóenergia-termelésnek ezt a hatékony formáját, radikálisan csökkentve energiaimportjukat és az üvegházhatású gázok kibocsátását, ami a klímavédelem szempontjából kulcsfontosságú. Az iparág robbanásszerű fejlődés előtt áll, ám a hatalmas kereslet, a gyártási kapacitások szűkössége, a magas költségek és a forradalmian új technológia nyílt vízi alkalmazása, telepítése és üzemeltetése leküzdendő kihívásként tornyosulnak a vállalkozó szellemű országok, beruházók előtt. 

Az emelkedő költségek és az ellátási lánc szűk keresztmetszetei néhány projektet már meghiúsítottak – köztük a Shell bretagne-i nagyberuházását. A kikötőkben vagy azok környékén összeszerelt monstrumok rendeltetési helyükre szállítására, azaz kihajózásukra, vontatásukra komplett infrastruktúrát kell kiépíteni, ami szintén hely- és költségigényes. 

mivel a Globális Szélenergia-tanács (GWEC) becslése szerint a világ tengeri szélenergia-potenciáljának mintegy 80 százaléka ilyen területeken összpontosul. Ott a szél eleve erősebben és folyamatosabban fúj, így a turbinák is több áramot tudnak a víz alatti vezetékeken a partra juttatni, mint a partközeli, tengerfenékhez rögzített társaik. Ráadásul optikailag sem feltűnők, ha egyáltalán észrevehetők a partról, ami a szélturbinák ellenzői számára is pozitívum.

Jelenleg 120 megawatt összkapacitású úszó szélturbina üzemel világszerte, ehhez képest a tavaly év végéig meghirdetett tenderek a Fitch Solutions szerint mintegy 48 gigawatt úszó szélenergia-kapacitásról szólnak, és azóta újabb kiírások történtek. Elsősorban Európa érdeklődik irántuk. 

Japánban, Dél-Koreában és az Egyesült Államok nyugati partvidékén különösen kedvező földrajzi adottságok várják az úszó szélerőművekben fantáziát látó befektetőket. A DNV tanácsadó cég előrejelzése 2050-re mintegy 300 gigawatt összteljesítménnyel számol, s az úszó szélturbinákhoz kötődik akkorra a tengeri szélenergia-hasznosítás 15 százaléka.

A legnagyobb folyamatban lévő projekt, a 88 megawattos Hywind Tampen (videónkon) gazdája a norvég Equinor olajipari vállalat. A norvég partoktól 140 kilométerre úszó szélerőműpark minden elemének már tavaly el kellett volna készülnie, de az acélszerkezetek ellenálló képességével menet közben gondok akadtak, így a start 2023 végére várható.

Az úszó szélerőművek technológiai költségei jóval magasabbak, mint a helyhez kötött turbináké, de a vállalatok szerint a sorozatgyártással, a nagyobb projektek elstartolásával nagyot csökken majd a forrásigény. A DNV számításai szerint jelenleg az úszó turbinák átlagos energiaköltsége 250 euróra tehető megawattóróránként, vagyis a teljes, több évtizedes üzemeltetésük alatt fajlagosan ennyiért termelik az energiát. 

ami már a most 50 eurós értékkel jellemzett rögzített turbinákkal is versenyképessé teszi őket. Egyelőre azonban a projektgazdáknak meg kell küzdeniük egymással, hogy a szűk gyártókapacitásokat lekössék, különösen a klímavédelemre „rácuppant” Egyesült Államok elszívóereje okoz turbulenciákat ezen a piacon. 

Az Egyesült Államok 2035-ig 15 gigawatt úszó tengeri szélenergia-kapacitást kíván kiépíteni, és célja, hogy a fajlagos költségeket 2035-re 45 dollár alá szorítsa le megawattóránként. Japán 2030-ig 10 gigawatt tengeri szélenergia-kapacitást, 2040-ig pedig 45 gigawattot kíván telepíteni, beleértve a lebegő szélerőműveket is. Dél-Korea eközben 2030-ra 9 gigawattnyi úszó szélerőművet tervez.

Francesco Cacciabue, a megújuló energiatermelésbe fektető Glennmont Partners pénzügyi igazgatója szerint a helyzet nem annyira vészes: ha valamit jó pénzért el lehet adni, és nagy kereslet van rá, akkor olyan is lesz, aki azt legyártsa. Idő van még, a projektek közül 2030 előtt kevés válik kereskedelmi méretben is meghatározóvá – tette hozzá.

A technológia terjedését a DNV 244 szakértő körében végzett felmérése szerint legnagyobb mértékben nem is az alkatrészek hiánya, hanem az összeszereléshez szükséges kikötői kapacitás szűkössége gátolja. Ez alól Dél-Korea a kivétel, ott hatalmas terek állnak rendelkezésre, a mérnöki kapacitásról már nem is beszélve. 

A briteknél 4 milliárd fontos fejlesztést igényel az, hogy 11 kikötőjüket a turbinagyártásra, -összeszerelésre és telepítésre alkalmassá tegyék. Ha ez meglenne, akkor a 2030-ra vonatkozó 5 gigawatt úszó szélerőművi kapacitás kiépítési tervét sutba lehetne vágni, és egy 2040-ig szóló, 34 gigawattos telepítési tervvel felváltani. A másik rizikófaktor a vontató-telepítő hajóflotta, ilyen speciális munkahajókból többre lenne szükség, és jobb földrajzi eloszlásban.

Egy másik fontos megoldandó kérdés a szabványosítás. Az úszó tengeri szélerőműparkokat lebegő platformokra telepített, hatalmas turbinák alkotják, amelyeket rugalmas horgonyokkal, láncokkal vagy acélkábelekkel rögzítenek a tengerfenékhez. Jelenleg mindenki a saját megoldásán dolgozik, ötvenféle koncepcióról lehet tudni, ám ezek közül ki kellene választani az optimálisakat. A tengeri olajkutatásban és -termelésben jártas olajtársaságoknál – mint a Shell, az Equinor, a BP és az Aker Solutions – megvan a kellő tapasztalat, érdemes lenne ezt a közös ügy szolgálatába állítani.