Alacsonyabb kamat magas infláció mellett – lehetséges?

A monetáris politikát érintő diskurzusok egyik időről időre felmerülő témája, hogy milyen inflációs cél szolgálja legjobban a társadalom érdekeit. Nem meglepő, hogy a jelenlegi magas inflációs környezetben külföldi és magyar gazdaságpolitikusok is felvetették már, hogy egy bizonyos szint fölött fölösleges harcolni az infláció ellen, mert azt részben strukturális tényezők tartják magasan. Így – érvelésük szerint – logikus lépés lenne az inflációs cél emelése.

Ahhoz, hogy egy ilyen lépés következményeit felmérjük, célszerű megnézni, milyen hatása lenne a monetáris kondíciókra annak, ha egy jegybank megemelné az inflációs célját? Ehhez viszont előbb röviden érdemes összefoglalni, milyen tényezők alapján határozza meg egy jegybank az irányadó kamatot.

Egy adott GDP- és inflációs előrejelzés mellett a megfelelő kamatpálya meghatározásához minden jegybanki modell a Taylor-szabály valamilyen formáját alkalmazza. Természetesen egy ilyen előrejelzés csak támpontként szolgál a monetáris politikai döntések során, mivel számos releváns tényezőt (például a pénzügyi stabilitást érintő kérdéseket vagy az átmeneti költségsokkokat) nem tud kezelni, de jó eszköz arra, hogy bemutassa az irányadó kamat kialakításának logikáját.

A képlet lényege, hogy a jegybanknak van egy becslése a semleges reál kamatra (r*t), amely az inflációs céllal (π*t) kiegészülve megadja a semleges kamatszintet. Ennél akkor van szükség magasabb vagy alacsonyabb kamatszintre (FFRt), ha az aktuális infláció (πt) eltér az inflációs céltól (π*t). (Az ideális kamatszintre a kibocsátási rés (gapt) is hatással lehet.

Igaz, ennek valós idejű becslése annyira bizonytalan, hogy a jelen írásban nem érdemes foglalkozni vele. Van továbbá még egy simító paraméter (ρ), amely a monetáris kondíciók heves irányváltásának elkerülését szolgálja a fenti tényezők hirtelen változása esetén.)

A Taylor-szabály alapján tehát, ha egy jegybank megemeli az inflációs célt, akkor magasabb lesz a semleges kamatláb, de ezzel az inflációs cél közelebb kerül a jelenlegi árszínvonalromláshoz. A két hatás eredménye egy alacsonyabb kamatszint lenne.

– ez pedig szépen lassan felnyomná az aktuális inflációt is. Tehát hosszú távon pont annyival nőne az ideális kamatszint, amennyivel az inflációs célt emeltük.

Ezen a ponton még esetleg érvelhetünk azzal, hogy az árazási döntéseket hozó reálgazdasági szereplők inflációs várakozásai nem követik le a jegybanki cél emelését. Tehát az árszínvonalromlás mértéke változatlan maradna és a jegybank alacsonyabb kamatszintet tudna tartani.

Azt a tényezőt viszont már nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a jegybanki hitelesség szempontjából az inflációs cél megemelése nagyon érzékeny téma. Egy ilyen lépést a piaci szereplők könnyen úgy értelmezhetnek, hogy az adott jegybank majd mindig megemeli a célt, amikor nem tudja leszorítani az inflációt. 

Másképpen fogalmazva: a piaci szereplők jó eséllyel nem fogadnák el azt az érvelést, hogy az infláció strukturális okok miatt magas, amit jegybanki eszközökkel nem lehet letörni.

Ez utóbbi narratíva különösen azokban az esetekben dominálhat, amikor egy kis nyitott ország jegybankja a nagyobb monetáris intézmények, mint Federal Reserve vagy az Európai Központi Bank előtt lép erre az útra.

Az ország jegybankja pedig jó pár évig kifejezetten magas inflációval szembesülne. Következésképpen minden korábban felvázolt forgatókönyvnél magasabb kamatkondíciókat kellene alkalmaznia.

Tehát az inflációs cél emelése akár alacsonyabb kamatkörnyezetet is teremthet egy országban, de kis, nyitott gazdaságoknak valószínűleg nem érdemes addig elindulniuk ezen az úton, amíg a nagyobb jegybankok nem emelik meg saját inflációs céljaikat.