A német egység és az euró

Emlékezetes, hogy a közös pénz bevezetésének távlati ötlete már a hetvenes évek elején felmerült, hogy aztán hamarosan évtizedes Csipkerózsika-álomba merüljön az egész. Az elképzelést Jacques Delors európai bizottsági elnök nyolcvanas évekbeli ambiciózus belsőpiac-építése hozta elő megint, de szakértők szerint az újabb nekirugaszkodás is könnyen frizsiderben végezhette volna, ha a kortárs történelem menete nem ad hirtelen segédkezet a valóra váltáshoz. A berlini fal leomlása és vele a két Németország újraegyesülésének napirendre tűzése ugyanis sokféle következménnyel járt, és szakértők szerint ezek egyike – maga az euró.

Néhány hónapja láthatóvá-kutathatóvá váltak a német egységet közvetlenül megelőző európai diplomáciai manőverek titkos feljegyzései. Nem kevesebb derült ki belőlük, mint hogy a függönyvágást meg a falbontást kifelé hangosan ünneplő nyugati politikai elit a kulisszák mögött jókora riadalommal tekintett a „nagy Németország” visszatértének lehetősége elé. Brit és francia titkos tárgyalók – alkalmasint a legmagasabb szinteken – adták egymásnak a kilincset Moszkvában, azt sugallva az SZKP akkori vezetőinek (mindenekelőtt Mihail Gorbacsovnak), hogy ne siessen annyira az általuk évtizedeken át ostorozott vasfüggöny teljes elbontásával. És végképp „legyen óvatos” a németkérdés kezelésekor.

Aztán, midőn Helmut Kohlék elszántsága és Gorbacsov reálpolitikája (az utóbbi nem kevés naivitással, no meg a Szovjetunió végzetes gyengeségével is párosulva) mégiscsak a ma ismert irányba terelte az eseményeket, a szomszédos aggódók az akkor már évtizedek óta bevált recepthez folyamodtak: a túlságosan fenyegetőnek érzett német vegyértékek lekötéséhez.

Itt találkozott a történet Delors monetáris uniós törekvéseivel. Delors eredetileg az 1986-ban szentesített egységes piacból kinövő logikus integrációs lépésnek tekintette a monetáris uniót és az ezen alapuló európai pénz bevezetését. Ám ma már mind több visszaemlékezés arra utal, hogy a nem sokkal korábban még túl merésznek vélt kezdeményezés részben a német egység fontos alkutényezőjévé is vált. Mitterrand ugyan végül belátta, hogy aligha lehet a német vonatot megállítani, de ennek árául nem kevesebbet szabott, mint az addig szentnek és érinthetetlennek tekintett Deutsche Mark feladását, a német valuta integrálását egy leendő közös európai pénzbe. De a dolog megfordítva is igaz: a német kancellár meg azzal tudta végképp leszerelni a francia elnök ellenérzéseit, hogy elfogadta: Berlin kész lesz az újabb integrációs fokozatnak tekintett pénzbevezetés élére állni.

Ezért is mondják mind többen, hogy bár az európai politikai és monetáris unióról intézkedő maastrichti szerződés ötletét még az egységes piac és az integráció mélyítésének a szándéka hívta elő, de kiteljesedését és elfogadását már a kelet-európai rendszerváltás és a német egység berobbanása tette lehetővé (egyes kabinetek megítélése szerint egyenesen szükségessé is…).

Helmut Kohl egyébként köztudott módon mélységesen hitt az európai integrációban, és maga is félt a múltbeli német kép kísértésétől. Ő még azt a német iskolát képviselte, amelyik azért is akarta mind mélyebben integrálni Németországot az Európai Közösségekbe, hogy visszafordíthatatlanul új sínekre helyezze hazája haladását. Ezért is volt hitvallása, hogy „ami jó Európának, az jó Németországnak”. Ennyiből tehát nem is annyira vele szemben szükségeltettek a történelmi léptékű fejlemények a német márka feladásához, hanem inkább neki jött mindez kapóra, hogy az euróval szemben tamáskodó honfitársait meggyőzze. Visszafelé is alkalmazva az iménti alapvetést: ami jó volt Németországnak, az például e téren jó lett az európai integrációnak is.