Berlin-Párizs: új tengely, Londonnak füge…

A híreket a francia fővárosban megjelenő Les Echos egyik kiadványa azzal a fogalmazással erősíti meg, hogy „Párizsban és Berlinben közös akarat van a britek által kézbe kaparintott brüsszeli apparátus ultraliberális kurzusának megtörésére…a jövőben az államok által szabályozott gazdaságra fognak összpontosítani.”

Az egyezmény célja szerint ismét a francia-német kettős válna az unió fejlődésének motorjává, az új típusú együttműködés kiterjed az iparpolitikára, a katonai és a bevándorlási ügyek közös kezelésére, emellett a kormányok minisztereket delegálnának egymás kabinetjébe. A tervek között szerepel egy különválasztott európai katonai főhadiszállás kialakítása és az iparban – „nemzeti bajnokokként” szereplő – meghatározó súlyú, ipari nagyvállalatok felépítése és megtartása. Mindezek – írja a The Times – olyan pontok, amelyekről London hallani sem akar. A legújabb francia-német egymásra találás leglátványosabb jeleként teátrálisan ejtik a jelöltek listájáról Tony Blair személyét, ha az ír népszavazás nyomán be kell tölteni az európai elnöki tisztséget.

Ezt a fejleményt egy – név nélkül nyilatkozó – francia diplomata úgy kommentálta, hogy a volt brit miniszterelnök a múlt embere, Nagy-Britannia pedig többé nem tarthat számot az iránymutató modell szerepkörére. A lisszaboni egyezmény jóváhagyása esetén az Európai Unió első elnöke valószínűleg a, hosszú ideje hivatalban lévő luxemburgi kormányfő, Jean-Claude Juncker lenne, vagy a korábbi spanyol miniszterelnök Felipe González. Nicolas Sarkozy hivatali idejének első 18 hónapjában kifejezetten hűvös volt Berlin és Párizs viszonya, mert a francia államfő akkor London és Washington viszonylatában keresett – és remélt – nagyobb mozgásteret kormánya és a francia gazdaság számára.

A mostani fordulat mögött a londoni lap azt látja fő okként, hogy a francia államfő tevékenységében a transzatlanti-angolszász orientáció nem hozta meg a várt eredményeket, sőt, több kudarc is érte. A 2008 óta elmélyülő válság nyomán a francia és a német kormánynak törvényszerűen egymásra kellett találnia.

A korábbi német külügyminiszter, Joschka Fischer szerint „az európai fejlődés súlypontja csak Párizs és Berlin lehet…Nagy-Britannia elhatározta, hogy a peremen marad, Olaszország az Olaszország, a lengyeleknek még nagy utat kell megtenniük, a spanyolok pedig mély válságban vannak”.