Szükségből erényt

A globális felmelegedés megfékezésére összehívott csúcstalálkozót hatalmas médiavisszhang kísérte: sorra jelentek meg a patetikus cikkek, felhívások, elemzések a megállapodás fontosságáról, az utcákat pedig a környezetvédők foglalták el.

A 193 részt vevő ország képviselőinek eközben hol sikerült közelíteni álláspontjaikat egymáshoz, hol eljárástechnikai apróságokon látszottak megfenekleni a tárgyalások. Mígnem megérkeztek a legnagyobb államok prominens vezetői, hogy lökést adjanak a siker eléréséhez. Hogy mindez mire lesz elég, ma eldőlhet, de nem érdemes túlzott illúziókat táplálni.

Teljesen nyilvánvaló, hogy ennyi eltérő érdek összehangolása nem könnyű feladat. Hiszen még az Európai Unión belül is nehéz volt egységes álláspontot kialakítani, de az Egyesült Államok is más utat tart járhatónak, mint az EU. A legnagyobb szakadék azonban kétségtelenül a fejlett és fejlődő országok között húzódik: előbbiek – bár komoly erőfeszítéseket tesznek az önmérsékletre – ma is az üvegházhatású gázok legnagyobb kibocsátói, utóbbiak viszont a jövő nagy szennyezői lehetnek, de nem akarnak lemondani az ipari felzárkózás előnyeiről. Bár a cél közös, mindenki a másiktól várja a nagyobb áldozatot annak elérésére.

A klímacsúcs pesszimista olvasata, hogy egy túl általános egyezménnyel kifutunk az időből, és visszafordíthatatlanná válnak a folyamatok. Ez reális veszély, de ne felejtsük el, hogy néhány éve még ennyi is elképzelhetetlen lett volna. Ráadásul kezd teret nyerni az a szemlélet, hogy a klímavédelem nemcsak pénzügyi-társadalmi teher, amelyet a politikusoknak „le kell nyomni” otthon a választók torkán, hanem egyben ragyogó üzleti lehetőség is. Aki ennek a kényszerű alkalmazkodásnak az élére áll, nyerhet is vele. Ha pedig ez a látásmód válik meghatározóvá, az érdekeket is könnyebb lesz összehangolni.