Könnyen Európa peremkerületének alárendelt gyarmatává válhatunk

Az Európai Unió sorsdöntő pillanatához érkezett: a viharok közepette, kényszerhelyzetben, rövid idő alatt kimunkált javaslat a fiskális unió létrehozásáról erősen megosztotta az összes tagállam belpolitikai táborát és közvéleményét is. A javaslattal azonban két gond van. Az egyik, hogy az egy igazi trójai faló, ugyanis nem az, aminek hívják. A másik, hogy nem ad gyors megoldást az euró jelenlegi válságára, legfeljebb annak a jövőbeni megismétlődését akadályozhatja meg, ezért jelenleg egyáltalán nem nyugtatja meg a piacokat és a befektetőket, aminek a pénzpiaci és tőzsdei következményei már kézzelfoghatóan látszanak.

A szóban forgó terv jelenlegi formájában azért trójai faló, mert a tényleges fiskális unió fogalma a közös adó- és költségvetési politikát jelenti. A jelenlegi javaslat egy szóval sem említi a közös adópolitika lehetőségét, ugyanakkor fennáll a lehetősége, hogy a csatlakozó államoknak egy következő lépésként azt is el kell majd fogadniuk, ami már ténylegesen érintené a nemzeti szuverenitás kérdését.
Ami a közös költségvetési politikát illeti, a jelenlegi javaslat szerint ez azt jelentené, hogy az egyes tagállamok önállóan dönthetnék el saját költségvetésüket, ugyanakkor azt jóvá kellene hagyatniuk az Európai Bizottsággal és az Európai Központi Bankkal. Ezt egészítené ki az Európai Bíróság végrehajtói jogköre, amely automatikusan szankcionálná, ha a költségvetési deficit a GDP 3 százalékát túllépné. Mivel a jelenlegi magyar költségvetési deficit sarokszámai ezzel nagyrészt egybecsengenek, ezzel nagy kockázatot nem vállalna be a kormány, és a magyar szuverenitás sem sérülne.

A közös adópolitika azonban azt jelentené, hogy az adóalapokat, adómértékeket, adótípusokat is harmonizálni kellene ahhoz, hogy az igazi fiskális unió megvalósulhasson. Eddig csak a közvetett (értsd: a fogyasztást terhelő forgalmi) adók tekintetében volt harmonizációs kötelezettség és közös irányelvek. A fiskális unió esetén azonban ez a jogharmonizációs kötelezettség már a közvetlen adókra (értsd: a munka- és tőkejövedelmeket terhelő adókra) is vonatkozna, nem is beszélve az adóigazgatás és adóbeszedés (lehetséges) központosításáról. Ezek szerint tehát jelenleg a tagállamok szuverenitásába tartozó legfontosabb gazdasági kérdésekben központosított, bismarcki szigor köszönthetne vissza a 21. századi Európára.

Tény, hogy ezek most még csak elvi lehetőségek, de nem árt azok számbavétele és hoszszú távú következményeinek mérlegelése. Valószínűsíthető, hogy első olvasatban ez volt az a belegondolt következmény, amely miatt a hivatalos magyar válaszban a nemzeti szuverenitás kérdése felmerült, és nyilván erre gondolt a miniszterelnök is, amikor a minap a közös adópolitikáról nyilatkozott. A nemzeti szuverenitás azonban egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben, amelybe Magyarország került, önmagában nem sokat ér, és ettől még Magyarország versenyképessége – amelyre nemrég még a közös konszolidált társaságiadó-alap javaslatára is nemet mondó magyar kormánynak feltett szándékában áll ügyelni – nem fog javulni, viszont reális esélyt nyit arra, hogy megtapasztaljuk a magunkramaradottság érzését.

Felmerül a kérdés, hogy a magyar gazdasági önrendelkezés feladását jelentené-e a most javasolt „fiskális unió”. A válasz: nem. A teljes igazság kedvéért azonban kimondható, hogy egy igazi fiskális unió megvalósulása egyértelműen ezt jelentené, márpedig az olyan állam, amely a gazdaságát nem maga irányítja, tehát gazdasági önrendelkezéséről lemond, politikailag sincs meg az önrendelkezése, és így nem tekinthető többé szuverén nemzetállamnak.

A szuverén nemzetállam eszménye, amely két világháborút is kirobbantott, sokak számára csak üresen csengő, avítt frázis, és látszólag nincs többé helye a harmadik évezred globalizált világának gondolkodásában. Mégis, egy európai nemzetek felett álló, szuperállami irányítás iránt táplált bizalmatlanság táptalajt ad a válságos idők által amúgy is felélesztett nacionalizmus tovagyűrűzésének. Az eladósodottabb (ma még nemzetállami) tagállamoknak ugyanakkor nincsenek tartalékaik, ezért gazdaságilag és pénzügyileg kiszolgáltatottak az eddigi status quo legfőbb haszonélvezőinek számító domináns tagállamoknak, amelyek kockázati kitettsége a pénzpiaci összefonódások miatt egyébként ugyanúgy fennáll.

Utóbbiak érdeke tehát az, hogy az eddiginél nagyobb gazdasági kontrollal egyben és életben tartsák ezen államok közösségét. Emiatt sokan gondolják, hogy egy föderatív Európai Egyesült Államok jó megoldásnak tűnhet a jelenlegi helyzet gazdasági orvoslására. Sajnálatos azonban, hogy ez kevéssé látszik megvalósíthatónak az egymással szembenálló nemzetiségi ellentétek miatt, annak ellenére, hogy a mostani válságos helyzetben Európa közös gazdasági és politikai érdekének az összefogásnak, nem pedig a széthúzásnak kellene lennie.
Mindezt végiggondolva egyáltalán nem lehet kizárni, hogy a most „fiskális unióra” keresztelt, de egyelőre csak a költségvetési politikákat harmonizáló válságterv megvalósulása esetén a jövőben kiegészülhet majd a fentebb már részletezett további adó-jogharmonizációs lépésekkel.

Ezek egy napon olyan szoros gazdasági kontrollt eredményezhetnek, amelytől a nemzeti szuverenitásunkat féltők most tartanak. Egy ilyen fiskális uniónak azonban esélyt kell adnia az olyan, jelenleg hendikeppel induló kisebb államok felzárkózására és konszolidálására, mint Magyarország. Jó lenne ugyanis elkerülni azt, hogy a jelenlegi gazdasági kiszolgáltatottság egyben politikai kiszolgáltatottságot is eredményezzen, különben könynyen Európa peremkerületének egyik alárendelt gyarmatává válhatunk.