Tényleg gyarmatosít az EU?

Mindenekelőtt: „gyarmatosítás” alatt többnyire egy ország, nép, terület önállóságának az akarata ellenében történő erőszakos megszüntetését, saját döntéshozási képességének a felszámolását, formális annektálását értik. Az Európai Unió esetében ez két szempontból is lehetetlen. Először is, Magyarország önként csatlakozott hozzá, nem utolsósorban a magyar parlament jóváhagyásával és népszavazással is szentesítve. Másodszor pedig, az unió 27 szuverén tagállam – köztük Magyarország – önkéntes társulása, amelyben ha az EU-intézményeknek egyes területeken van is relatív önmozgásuk, de ezt kizárólag a huszonhetek felhatalmazása alapján, az általuk meghatározott mandátum keretei között gyakorolhatják. A döntő szót a huszonhét tagállam mondja ki, nemzetállami stratégiai érdeket érintő kérdésekben mindmáig végső fegyverként megőrizve a politikai vétó lehetőségét még a legkisebb országnak is.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy nem alakulhat ki olyan többségi vélemény, nem fogalmazódhat meg olyan EU-intézményi álláspont, amelyik egy vagy több tagállam egyes intézkedéseit esetleg a közös megegyezéssel elfogadott keretektől eltérőnek találja. Ennek két kategóriája lehetséges. Az egyszerűbbik, ha ez az eltérés tételesen kimutatható jogszabályi különbség. Olyan nemzetállami intézkedés vagy törvény, amely tételesen szembemegy hasonlóképpen konkrét formában megfogalmazott közösségi játékszabályokkal, azaz az alapszerződéssel vagy annak másodlagos – de továbbra is minden tagország által jóváhagyott – joganyagával.

Ebben a kontextusban az eltérés szerződésszegésnek minősül, amely alapján a legvégső fázisban a (magyar bírát is magában foglaló) Európai Bíróság – ha a kifogást megalapozottnak tartja – szankciók terhe mellett követelhet korrekciót. Magyarország esetében az Európai Bizottság olvasatában ilyeneknek minősülnek azok a kifogások, amelyeket egyes sarkalatos törvények kapcsán a múlt heti kötelezettségszegési eljárás keretében jelzett.

Ingoványosabb a terep, ha jogilag kevésbé kodifikálható politikai fenntartások fogalmazódnak meg. Kimondva, helyenként kimondatlanul ilyen is akad Magyarország vonatkozásában. Amelyek kapcsán viszont joggal merülhet fel a kérdés: ilyenkor voltaképpen mi a tételes alapja a kifogásoknak? „Közösségi joganyag” sok esetben közvetlenül nem feltétlen áll mögötte, legfeljebb az alapszerződés preambulumára vagy alapjogi chartájára hivatkozó elvi, politikai ellenvéleményről lehet szó. Egyes bírálatok mögött valóban ez van jelen.

De akad más is. Nevezetesen, bizonyos magyarországi lépések, módszerek terjedésétől való félelem. Legyen bár szó különadóról, gazdaságélénkítési prioritásról vagy a parlament kétharmados többsége alapján részben erőből történő tömeges törvényalkotásról. Szuverén lépések ezek, de helyenként eltérnek a „klubban” megszokott mozgásformáktól (például döntéshozásban a minél szélesebb körű kompromisszumra – ha lehet, konszenzusra – törekvés kultúrájától, vagy gazdaságpolitikában a konszolidáció, a leendő fiskális paktum prioritásaitól stb.). Jogszabályi eltérést itt kevésbé lehet kimutatni. De a másban gondolkodó többség védekező reflexe az ellen, hogy hasonló megközelítés más tagországokban is, végső soron az uniós együttműködésben is teret nyerjen, érzékelhető.

De ez sem „gyarmatosítás”, hanem politikai vita – igaz, helyenként politikai nyomásgyakorlással is. Azonban ez mindenkor a játszma része. Ilyenkor mindenesetre nem az Európai Bíróság a végső igazságtevő. Politikai nyitottság, egymás empatikus megértése és a klubtagokkal való egyeztetés, a vélemények egymáshoz való közelítése a lehetséges megoldás. Úgy, ahogy az talán a magyar miniszterelnök mai brüsszeli tárgyalásával is zajlik éppen.

Fóris György, a Bruxinfo EU-szakértője Ingoványosabb a terep, ha jogilag kevésbé kodifikálható politikai fenntartások fogalmazódnak meg -->