Magasabbra kellene tenni a lécet

Eltelt egy újabb év, amelyben az ágazat termelésének két számjegyű, ezúttal mintegy 22 százalékos a növekedése. Ugye elégedett?

Ha a termelés további nagyobb bővülésében, a GDP-hez való, immár 5 százalékos hozzájárulásban mérjük az építőipar teljesítményét, akkor elégedett vagyok, hiszen ez fantasztikus teljesítmény. De azt is látni kell, hogy sok a probléma.

Csúcsra járatott az ágazat?

Az építőipar már a teljesítőképességének valahol a 90 százalékos szintje közelében van. Úgy látom, hogy az extenzív növekedés 2019 elején véget ér.

A magas bázis miatt?

Nem. Már nem hozható be több ember az építési piacra, és az elhasznált gépekkel sem produkálható nagyobb teljesítmény. A cégek laza, nem összeszokott alvállalkozói rendszerével nem szervezhető jobban a termelés, és nem lehet többet teljesíteni ezzel az informatikai tudásbázissal. Ezért a fizetőképes kereslet várhatóan egy nagyon gyors, intenzív növekedési szakaszba kényszeríti azokat a kivitelezőket, amelyek a piacon akarnak maradni. Amelyik társaság nem tud megfelelő lendülettel beruházni, képezni, jobban szervezni, és nem képes kiegyensúlyozottabbá tenni az üzleti kapcsolatait, az kikopik a piacról.

Pont a konjunktúra fog szelektálni?

Összességében mindenképp.

Mennyit segíthet a technológiaváltást támogató, 28 milliárdos pályázati csomag?

Sokat. 2019 elejétől többek között ennek is lesz érzékelhető hatása, nagyjából év elején kezdődhetnek meg a kifizetések, mégpedig két pályázati körben, összesen 16 milliárd forint értékben. Mindeközben egyetlen év alatt 30 százalékkal magasabb értéket ért el a géplízing az építőiparban. Tehát nem egyszerűen a 28 milliárdnak van hatása, hanem a lízingeknek és a saját beruházásoknak is. A legjobb cégek bankhitellel is fejlesztettek, így az ágazat gépesítettsége az év végére sokkal jobb lett.

Mennyivel bővülhet még a foglalkoztatottak száma?

Öt év alatt 70 ezerrel nőtt, ebből tavaly 15 ezerrel már elértük a határokat.

Megjöttek a külföldi kőművesek?

Legfeljebb 3 és fél ezer külföldi állampolgárt foglalkoztat az építőipar. A cégek zömmel a belső piacról, más ágazatokból, közfoglalkoztatotti körből szereztek új dolgozókat. Igaz, sajnos 90 százalékban olyanokat, akik sosem dolgoztak az építőiparban, olyan, be sem tanított segédmunkásokat, akik képesek vasbetonszerelésre tornacipőben megjelenni. A munkafegyelem, az elvárható magatartás és a munkaegészségügy ismeretlen ebben a körben. Míg tavaly a létszám nőtt, az idén a teljesítményre kell megtanítani az új foglalkoztatottakat.

Sikerülhet?

Az újak egy része nem szívesen viseli a kötöttségeket, inkább a kisebb ellenállás irányába mozdul. Otthagyják a fegyelmet követelő munkáltatókat, és elmennek a zsebbe fizető, órabéres, lazább feltételeket támasztó vállalkozásokhoz.

Több pénzért?

Nem tudjuk, mennyiért, mert így láthatatlanná válik a jövedelmük egy része. A munkaerő nem kívánatos elvándorlása erősödik. Az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetsége (ÉVOSZ) szerint ez csak erőteljes ellenőrzéssel fékezhető meg. Viszont az is igaz, hogy miután 92 ezer építőipari vállalkozás foglalkoztat tíznél kevesebb dolgozót, nincs az a hatóság, amely egy ekkora kört le tud fedni. Pedig lépni kell, mert továbbra sem a rendezett körülmények között foglakoztató cégek termelése és száma nő, hanem a mikrovállalkozásoké, miközben azt szeretnénk, hogy az elaprózott cégstruktúra változzon.

Egyelőre azt mondta el, hogy mit kellene tenni. De mi az, ami valóban megtehető?

Nem, én azt mondtam el, hogy van egy jelenség, amelyet mi érzékelünk, de nem tudom, hogy az építésgazdaságért felelős kormányzat mennyire érzékeli. Mi most megszólaltatjuk a mozdonysípot, mert csak közös erővel fordítható kedvező irányba a folyamat. Mivel ez a kör a legkevésbé felkészült megrendelők irányába mozog, ott kell változást elérni, azaz a megrendelőket kell felkészíteni.

A lakossági szektorról beszél?

Elsősorban igen.

Ott alacsonyabban van a léc?

Csúnya kimondani, de sok esetben igen. A kivitelezés nem a kivitelezővel kezdődik, hanem a megrendelővel. Ezért nagyon fontos, hogy mit vár el, milyen minőségben, és fehéren-e vagy feketén.

Egy olyan időszakban, amikor már annak is örülnek az építkezők és a lakásfelújítók, ha valaki elvállalja a munkát, netán még normális áron is?

Ha valaki bejelentkezik egy jó fodrászhoz, természetesnek veszi, hogy ki kell várnia a sorát. Amikor szinte egy életen át kell gyűjteni a vágyott otthon megépítésére, a világ legtermészetesebb dolgának kellene lennie, hogy az építtető akár fél évig is keresi a megfelelő kivitelezőt. A recessziós időkben a lakosság ahhoz szokott, hogy csettintett egyet, és másnap ott volt a szakember. Tény, hogy a vállalkozók a nagyobb értékű munkára mozdulnak rá, ami jó előre leköti a kapacitásaikat, és nagyon lecsökkent az azonnal mozgósíthatók száma. Amikor pedig gyors szolgáltatásra van szükség, az élet más területein teljesen elfogadott, hogy az többe kerül. Ez így normális az építőiparban is.

Az ÉVOSZ év végi közgyűlésén a pénzügyminiszter és az építésgazdaságért felelős államtitkár jelenlétében ön lakhatási krízisről beszélt. Mire célzott?

Lehet, hogy az ÉVOSZ mondja ki először, de nem csak Európa más részein van lakhatási krízis, már Magyarországon is efelé megyünk. Ezt kezelni kell. És ebben nem csak az van benne, hogy a szükségesnél egymillió lakással kevesebbet újítottunk fel, és 150 ezerrel kevesebbet építettünk az elmúlt tíz évben. Lakhatási krízisen nemcsak társadalompolitikai szempontokat értek, hanem műszakiakat is. Nem újítanak fel, és nem építenek annyi lakást, amennyi műszakilag és az életminőség szempontjából szükséges lenne. Ezáltal egyre többe kerül a lakások fenntartása és üzemeltetése az átlagjövedelemhez képest. Európában a havi jövedelmük 40 százalékát költik lakhatásra a többnyire nem a saját lakásukban élő átlagemberek, itt viszont a többség a saját ingatlanában lakik, és úgy spórol, hogy nem költi rá a lakókörnyezetére azt az összeget, amelyet kellene. Ez egy sajátos magyar lakhatási krízis, amelyet hosszú távon kezelni kell.

Bérlakásprogrammal?

Többek között igen, egy piaci alapokon, de állami és önkormányzati kontroll mellett működő programmal. Meg kell vizsgálni, hogy a globális lakhatási krízisnek milyen magyar sajátosságai vannak. A lakásépítésre és -felújításra szakosodott cégeknek is egyenletes piaci igényre kellene építeniük, hogy megerősödhessenek. Kevesen vannak, a recesszió idején a piacuk 72 százalékát elvesztették, a legtöbb megszűnt cég lakásépítő volt. A magyarországi építőiparból a lakásépítési szektorra még mindig csak 18 százalék jut, míg az unióban átlagosan a duplája. Egy bérlakásprogrammal támogatva egyenletes pályára kellene kerülnie a lakásépítésnek.

A teljes interjú a Világgazdaság csütörtöki számában olvasható