Putyin főideológusa: egy figyelmeztető jellegű atomcsapás morálisan és politikailag is megalapozott

„Vége a Nyugat előtti tetszéskényszerünknek, keményebb, agresszívabb irányvonalhoz igazodunk” – jósolja Szergej Karaganov, a Kremlhez közel álló, keményvonalas orosz politológus cikksorozata második részében. A cím is kifejező: A háborúk évszázada? A cikkben Oroszország külpolitikai-biztonságpolitikai jövőjéről, a Peking–Moszkva-tandem globális irányító erővé emelkedéséről fejti ki a véleményét. 

Karaganov a fő problémát nem az Egyesült Államok, hanem Európa politikájában látja – gyakorlatilag leírja az öreg kontinenst. Szerinte ugyanis Európa nemzetközi szerepe, globális súlya gyorsan csökken, miközben nem zárja ki az Európai Unió széthullását sem.

Ami kiváltképpen aggasztó Karaganov világképében: 

• a nukleáris elrettentés regionalizálása, 
• az atomfegyver-hatalmak számának növelése, 
• az akár korlátozott nukleáris háborúval való fenyegetés elfogadtatása. 

A fentiekben látja a jövő egyensúlyát. Azt írja: „A kiindulási alap: a NATO ellenséges szervezet, amely háborúban áll Oroszországgal…”

Óvja az USA-t, hogy ne avatkozzon be, ha Moszkva valamelyik, „a kijevi juntát” támogató – feltehetően európai – országra figyelmeztető jellegű atomcsapást mér. Poznan, Frankfurt, Bukarest vagy Helsinki miatt ne kockáztassa Washington, Houston, Chicago, Los Angeles pusztulását – teszi hozzá.

Kína: aktiválódhatnak az expanziós mongol gének

Kínával kapcsolatban viszont sokkal kevésbé egyértelműen fogalmaz: „Ha így haladnak a dolgok, koalíciós kapcsolataink akár a szövetségesi státuszig fejlődhetnek.” A másik helyen pedig „szövetségesként” beszél Pekingről. Oroszország más potenciális szövetségeseivel a rendszerszerű viszony megteremtését – és a Kínától való egyoldalú gazdasági függés elkerülését – Karaganov „baráti egyensúlymegóvásnak” nevezi. Ennek kiépítése egyfajta biztosítékot jelenthet arra az eshetőségre, „ha Kínában, több évszázados nyugalom után ismét aktivizálódnának az expanziós mongol gének”. Kemény, rasszizmusra utaló, de világos megfogalmazás, amelynek vélhetően nem örülnek Pekingben. Ezt Karaganov egy szokatlan elmélettel igyekszik tompítani, hangoztatva, hogy ez a génhistória egyesíti is Moszkvát meg Pekinget. 

– állapítja meg békülékenyen.

Szibériásítás

Ha Oroszország erős marad – „amiért még meg kell küzdenünk”, teszi hozzá –, és Kína megőrzi a békeszerető óriás szerepét, e páros lesz a nemzetközi béke és a stabilitás támasza – összegzett. Megalkotja a „szibériásítás” (szibirizacija) fogalmát, amelyen Oroszország hatalmi-gazdasági súlypontjának keleti irányba való elmozdítását érti. A cikk a globalaffairs.ru külpolitikai szakportál, a Kreml véleményét kifejező, a moszkvai vezető körökben meghatározó médium felületén jelent meg. Cikksorozata első részében Karaganov az Oroszországból látható jelenlegi világképet festette meg.  

Moszkva új keleti egyensúly-politikájában kiemelt szerepet szán Törökországnak, Iránnak, Indiának, Pakisztánnak, az ASEAN-államoknak, az arab világnak, mindkét Koreának – sőt, távlatilag akár még Japánnak is. Ennek az új, baráti egyensúlytartó politika megvalósításában Szibéria feltárása fontos összekötő elem. Ez a kiegyensúlyozó, de nem kockázatok nélküli mérlegpolitika hasznára válna magának Kínának is, mert csökkentené Peking eurázsiai szomszédaiban a tartózkodást, félelmet a Mennyei Birodalom hatalma újranövekedésétől – véli.

India, a tartalékok országa

Ebben a folyamatban Indiának, a természetes szövetségesnek fontos szerep jut a harmadik világháborúba való belesodródás megakadályozásában. Technológiája, munkaerő-tartalékai hasznosíthatók Szibéria feltárásában, szinte korlátlan piacai pedig hatalmas lehetőséget kínálnak. Karaganov idézi a Szovjetunió utolsó évtizedeiben, Oroszország első évtizedében fontos szerepű Jevgenyij Primakov akadémikust, „harmadik/arab világ” szakértőt, egykori kormányfőt, titkosszolgálati vezetőt, aki kidolgozta az Oroszország–Kína–India háromszög, mint a Nagy Eurázsia békés fejlődése garanciájának gondolatát. 

Az ötelemű, több évtizedes „Primakov-doktrina”, amelyből Karaganov, miként jelenlegi a moszkvai külpolitika is, sok elemet átvesz: 

1. Oroszország globális szereplő, önálló külpolitikával.

2. Moszkva többpólusú világot akar, amelyet a nagyhatalmak egy csoportja vezet.

3. Megőrzendő Moszkva domináns szerepe a korábbi szovjet befolyási övezetben, egykori szovjetköztársaságokban, előmozdítva az eurázsiai integrációt.

4. Ellenállni a NATO-expanziónak.

5. Partnerség Kínával.

A Nagy Eurázsia rendszere

De hol helyezkedik el az USA Karaganov jövőbeni világképében? Washington visszatérése a számára „természetes” új elszigetelődés irányához – amelyet a második világháború előttről ismerünk – nem lehetséges és nem is kívánatos – véli a politológus. Szerinte a Szovjetunióval szemben annak idején alkalmazott „kordában tartás” Amerikával szembeni tüköralkalmazása sem célravezető: „Az amerikaiakkal nincsenek alapvető nézetkülönbségeink. A problémákat az 1990-es években felbukkant, gyorsan megerősödött hegemonisztikus hangulatuk, expanzionizmusuk, másfelől a mi gyengeségeink és ostobaságunk súlyosbították.”

Továbbszőve a történetet, lehetségesnek tartja, hogy Washington némiképpen pozitív szerepet játsszon a jövőbeni világ alakításában – amit Brüsszelről, Európáról nem állít.

Meg is fogalmazza, hogy Európával nem ilyen egyszerű a helyzet. „Valamikori példaképünk, modernizációs iránytűnk gyorsan halad a geopolitikai eljelentéktelenedés, a széthullás felé – remélem, ez utóbbiban tévedek.” 

Természetesen nem abszolút elhatárolódásról van szó. De az „európai biztonságról” való beszélgetések fonalának újrafelvétele kizárható, mert veszélyes. Nem erről, hanem Nagy Eurázsiáról (aminek Európa csak része), annak biztonsági rendszeréről van szó, pontosít. Nem hagy kétséget afelől, hogy eme koncepció megvalósítója Peking és Moszkva, „…és az ebben való részvételre meghívjuk a számunkra érdekes – és a rendszerben való részvételre hajlandó – államokat”– summázza.