Zöldgyarmatosítás és az EU

Az európai országok történelmi örökségének tagadhatatlanul része a gyarmatosítás és az afrikai nyersanyagok használata, ezért talán annyira nem meglepő, hogy a mostani energiaválságban is hasonló gondolatok fogalmazódtak meg az európai vezetőkben. A Bloomberg írása rámutat, hogy miközben az Európai Unió szeretne egyre több Afrikából származó földgázt felhasználni a kieső orosz források pótlására, közben visszautasítja, hogy helyi vezetékeket és erőműveket finanszírozzon, amelyek áramot biztosíthatnának a helyi lakosságnak.

Nigéria, amely a kitermelhető földgázkészletek 3 százaléka fölött rendelkezik, szinte semmit nem aknáz ki ezekből a természeti kincsekből, amit pedig még is, azt Európába küldi. 

Az EU az Ukrajnával szembeni orosz invázió miatt kieső készleteket is szeretné részben afrikai forrásokból pótolni. 

Olaszország áprilisban Angolával és Kongóval írt alá megállapodást, Németország Szenegállal tárgyal gázszállításokról.

Az európai országok mindeközben igyekeznek a világ többi részét rávenni, hogy ne építsenek ki saját kapacitásokat a gáz felhasználására, hanem a fejlődés ezen szakaszát átugorva, elektromos hálózatukat már a kezdetektől a megújuló termelésre alapozzák, hasonlóan ahhoz, ahogy a mobiltelefonok megjelenése is lehetővé tette a vonalas hálózatok kiépítésének kimaradását számos fejlődő országban.

Az afrikai vezetők persze szívesen látják az európai országokkal kötött üzletek bevételeit, de az európai képmutatás és kettős mérce azért az ő figyelmüket sem kerülte el. 

A gazdag országok mindeddig vonakodtak a helyi felhasználáshoz szükséges vezetékeket és erőműveket finanszírozni, 

és tovább rontja a helyzetet, hogy mindeddig nem voltak képesek eleget tenni azon ígéretüknek sem, amely évi 100 milliárd dollárt adna a fejlődő országok klímaátállásának támogatására már 2020-tól.

Európa kínos helyzetét rendkívül látványosan ábrázolta a múlt havi G7-csúcstalálkozó, amelyen a világ legfejlettebb gazdaságai egymás után léptek vissza ígéretüktől, amely szerint nem finanszíroznak újabb fosszilis energiával kapcsolatos projekteket külföldön, ám hozzátették, hogy a kivételek főként olyan LNG-beruházásokra vonatkoznának, amelyek keretében hozzájuk érkezhetne földgáz. Az Európai Parlament pedig a közelmúltban arról szavazott, hogy a közösségben a zöldbefektetések közé bekerül a földgáz és a nukleáris energia is, potenciálisan eurómilliárdokat áramoltatva ezekbe a szektorokba.

Nem meglepő, hogy ez az afrikai vezetőket is felháborította, például a nigériai elnök, 

Muhammadu Buhari szerint a hosszú távú együttműködésre és nem inkonzisztenciára és ellentmondásokra van szükség Nagy-Britannia és az EU részéről. 

A jelenlegi megközelítés nem segíti sem az európai energiabiztonságot, sem a nigériai gazdaságot, sőt a környezetet sem. A képmutatásnak véget kell vetni.

Ugyanakkor a szubszaharai Afrikát vezető kormányok sem feltétlenül tettek túlságosan sokat országaik a gázvagyonának hasznosításáért és kellő befektetések sem történtek a szektorban, ahogy a helyi olaj- és gázipar reformjával is adósak maradtak. A létező infrastruktúrára súlyos terhet ró a vandalizmus és a lopások is. A legtöbb afrikai ország azért üdvözli a gázexportból származó bevételeket, ám szeretnék a nyersanyagaik által megnyitott lehetőségeket maguk is kihasználni.

Egyenlítői Guinea energiaminisztere, Gabriel Obiang Lima ki is mondta, hogy

Nem jöhetsz csak úgy ide, hogy kell a gázod, megveszem, és elviszem Európába. Valamit nekünk is adnod kell.

Klímaügyi szempontból a földgáz régóta vitatott, hiszen tisztábban ég, mint a többi fosszilis tüzelőanyag, ám azért mégiscsak jelentős karbonkibocsátással jár, és könnyen vezethet a szén-dioxidnál jóval károsabb metán szivárgásához. Európa az orosz–ukrán háború kezdete óta igyekszik minél több LNG-t felvásárolni, számos országban pedig a széntüzelésű erőművek visszakapcsolásával igyekeznek pótolni a kieső mennyiséget.

Ugyanakkor a fűtésre vagy vegyipari nyersanyagként használt földgáz kiváltása már jóval nehezebb feladat lehet, mint az elektromos energia előállítására használt, amelynek jóval több alternatívája létezik.

Az európai politikusok szerint a visszafordulás csak átmeneti, hogy a blokk átvészelje – a szankciók támogatását veszélyeztető hiányok és áramszünetek nélkül – ezt az időszakot, és elméletben ezt ellensúlyozhatja a megújulókra való átállás felgyorsítása. Ugyanakkor 

a közösség nem léptetett életbe olyan intézkedéseket, amelyek most járnának azonnali fogyasztáscsökkenéssel, tartva a politikai következményektől.

Az Afrika számára felrajzolt tervek azonban, amelyek értelmében a kontinens rögtön megújuló forrásokból fedezné energiaigényét, a gazdag országok, magánbefektetők és fejlesztési bankok részvétele nélkül nem lehetséges, különösen hogy a finanszírozást ezekben az országokban jóval kockázatosabbnak tartják. Afrika szubszaharai részében ugyan rengeteg a napsütés, és a szél is fúj arrafelé, miközben a térség Spanyolországnál kevesebb energiát használ, a finanszírozás mégsem érkezik.

Az egész Nyugat a fosszilis tüzelőanyagokra alapozta fejlődését, több nyugati ország még most is a szén visszahozása mellett dönt a háború miatt. Ha a világ szeretné elérni az átmenetet a zéró kibocsátás felé, kinek kellene többet tennie?

– teszi fel a kérdést Matthew Opoku Prempeh, ghánai energiaminiszter, hozzátéve, hogy vajon a Nyugat azt szeretné-e, hogy Afrika alulfejlett maradjon. A kontinensen a Világbank 2020-as adatai szerint a lakosság kevesebb mint fele fér hozzá az elektromossághoz.

Az Egyiptomban rendezendő következő klímacsúcs, a COP27 egyik fő témája lesz majd a klímaátállás finanszírozása, és fókuszt kaphatnak az Afrika számára kínált megoldások is. A rendező Egyiptom és számos más fejlődő ország szerint a szén kivezetéséhez kulcsfontosságú a földgáz.

Erre a következtetésre jutott a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) is, amely tavaly a fosszilis tüzelőanyagok kitermelésének leállítását javasolta, ám a közelmúltban egy jelentésében már amellett érvelt, hogy 

Afrika számára meg kellene engedni a gázvagyon kiaknázását. 

Mint írják, a kontinensnek a globális kibocsátásból való részesedése még ezzel is csak 3,5 százalékra nőne a jelenlegi 3 százalékról. A teljes lakosságot elérő áramellátás 2030-ig évi 25 milliárd dollár befektetésével elérhető lenne, ez mindössze 1 százaléka az energiaszektor globális kiadásainak.

Az utóbbi időben több nagy lelőhely felfedezése számos projekt elindításához vezetett, olyan energetikai óriások, mint az Exxon Mobil, a BP és a Shell, több tízmilliárd dollárt költenek Mozambikban, Tanzániában és Mauritániában a gáztermelés és -export céljából. Tervek születtek a nigériai és angolai LNG-kapacitás bővítésére is. Mindezek eredményeként a kontinens a 2030-as évek végére 470 milliárd köbméter gázt termelhet, az idei orosz termelés mintegy háromnegyedét. 

Szinte a teljes afrikai termelés elhagyhatja a kontinenst.

Miközben az exportberuházások úsznak a pénzben, a helyi felhasználásra nem jut forrás. Noha kormányok és vállalkozások tervei között 100 milliárd dollárnyi projekt szerepel, köztük 35 gigawatt gázzal termelt áram, a pénz erre nem áll rendelkezésre. Néhány ország a tárgyalásokon el tudta érni, hogy a termelés egy része az országban maradjon, és az adóbevételekkel mindegyik kormány számolhat, ez azonban kevés lehet az elektromos hálózat átalakítására és jelentős infrastruktúra kiépítésére.

Az olyan nemzetközi szervezetek, mint a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és az Európai Beruházási Bank (EIB) a klímára hivatkozva nem adnak pénzt gázzal termelt áramra, 

a magánbefektetők pedig amiatt aggódnak, hogy a nettó zéró felé tartó úton le kell írniuk befektetéseiket. 

Az olyan beruházások tehát, mint a mozambiki Central Termica de Temane erőmű, amely tavaly decemberben szerzett 652 millió dollárt, egyre nehezebben jutnak forrásokhoz. A nemzetközi fejlesztési bankok egyre több intézkedéssel nehezítik a karbonintenzív beruházások finanszírozását.

A nyugati képmutatást jól jellemzi például a brit Afrika-ügyi miniszter, Vicky Ford érvelése, aki azt javasolta, hogy a gázügyi befektetések minél magasabb akadályokkal szembesüljenek, miközben hazája igyekszik az északi-tengeri olaj- és gáztermelést felpörgetni. A gázellátás biztosítása érdekében az Afrikában folytatott lobbizást az ENSZ Afrikai Gazdasági Bizottságának egykori vezetője, Carlos Lopez is elítélte, mondván, felháborító, hogy Afrikától megtagadják a lehetőségek kihasználását, miközben egyre több földgázt irányítanának át Európába.

Ennek ellenére azt sem lehet mondani, hogy a klímaválsággal Afrika nem lenne tisztában, hiszen a hatások látványosan érzékelhetők a kontinensen. 

Afrika szarva négy évtizede a legsúlyosabb aszállyal küzd, a Száhel-övezetet elsivatagosodás fenyegeti, a tengerparti városok, mint Lagos és Accra, az erózióval küzdenek. A következő évtizedekben ez a helyzet csak rosszabbá válik, ahogy bolygónk tovább melegszik, és a népesség is nő. A Világbank egy októberi jelentése szerint a klímaváltozás leginkább pont Afrikát érintheti.

A probléma kezelésére azonban csak a gazdaság fejlődése nyújthat gyógyírt, amelynek egy részét a fosszilis tüzelőanyagok hajthatják. Ráadásul a gáz használatának megtagadása végül ahhoz vezet, hogy Afrika ehelyett szennyezőbb anyagokat, például faszenet használ. Az IEA becslése szerint a főzésre használható tiszta tüzelőanyagokat nélkülözők száma a szubszaharai térségben 2020 és 2030 között évente 6 százalékkal nőhet.

Európa gázéhsége és leválása az orosz forrásokról nem csupán Afrika számára kellemetlen, hanem azokat az országokat is nehéz helyzetbe hozza, amelyek már kiépítették az ehhez szükséges infrastruktúrát, elég, ha a Pakisztánban bekövetkezett áramszünetekre gondolunk az LNG-árak szárnyalása miatt.