Visszafordulás a szakadék széléről

Újabb figyelmeztető jelzést kapott Európa: Nicolas Sarkozy elbukott a választásokon, és a megszorításokat ellenző François Hollande lett a köztársasági elnök Franciaországban. S ha ez nem lenne elég, Görögországban a jobbközép és balközép erők együtt sem tudtak többséget szerezni a választásokon, így jelentősen megerősödtek a szélsőséges pártok, és meglehet, hogy a megszorításokat ellenzők kerülnek hatalomra. Görögországban ezzel veszélybe került a második mentőcsomag végrehajtása.

Az, hogy a görög társadalom és gazdaság összeomlik, már nem kérdés. Az viszont kérdés, hogy vajon Spanyolország vagy Olaszország kerülhet-e hasonló helyzetbe. És a csődtől megmentett Portugália vagy Írország sem dőlhet hátra.

A választópolgárok egyre elégedetlenebbek a sorozatos megszorítások miatt, és 2012 tavaszán az euróövezet egy újabb recesszióval nézhet szembe. A W-alakú válság rémképe pedig ott van a befektetők fejében: mert a piaci szereplők nem csak akkor kezdik el kidobálni egy ország államkötvényeit, ha nagy az államadósság és nem csökken a költségvetési hiány, hanem akkor sem fogják megtartani azokat, ha a recesszió miatt pánikolhatnak. Egyáltalán nem egyszerű hát az euróövezeti országok helyzete.

A módszert, amit Európa követett a 2008 óta tartó válságkezelés során a választópolgárok elutasították. Az is egyre biztosabb, hogy a kiábrándulás a szélsőségek felé tolja az embereket, a szélsőségek megerősödése pedig az Európai Uniót és az eurózóna fennmaradását veszélyeztetheti. Meg kell hát találni az egyensúlyt; azt az egyensúlyt, ahol még a polgárok el tudják fogadni a megszorításokat, a növekedés is helyreáll, és a piacok is megnyugszanak.

A kérdésnek egyébként sem úgy kell felmerülnie, hogy a megszorításokat teljesen el kell-e vetni, és helyette a növekedés ösztönzésére kell-e koncentrálni, hanem úgy, hogy lassítani kell-e a kiigazítások ütemén. Ha a közgazdászok nem is jutnak egységes álláspontra, a szociális válság rémképe és a szélsőségek megerősödésé miatt érdemes lehet felülvizsgálni az erőteljes megszorítások irányvonalát.

Valószínűleg nem hatná meg a piacokat, ha csupán lassítanák a megszorítások adagolását az európai országok, így az EKB erőteljesebb részvétele elengedhetetlen a válságkezelésben. Az LTRO (bankoknak nyújtott alacsony kamatozású hitel) helyett fedezetlen államkötvény-vásárlási programot kellett volna (és kell is) hirdetnie a központi banknak. Persze, nem minden garancia nélkül: azoknak az országoknak az állampapírjait kellene vennie a jegybanknak, amelyek elérik a lefektetett - kevésbé szigorú - fiskális konszolidációs programjukat. Nem lenne példa nélküli, hogy a jegybank feltételekhez köt egy nem konvencionális intézkedést.

Ha a befektetőknek tetszik Hollande növekedési sztorija, és az EKB elszánná magát a kötvénypiacok stabilizálására egy többéves program keretében, akkor talán elindulhatna a bizalom helyreállása az eurózónában. Ez pedig elhozhatná a várt kilábalást. A német nyomásra épülő takarékoskodási gyógymód euróövezetben elért eddigi eredménye csupán egy W-alakú recesszió kialakulására futotta.

Ha az eurózóna leküzdi a jelenlegi adósság- és bizalmi válságot, akkor sem ünnepelhet, hiszem olyan súlyos divergencia alakult ki az országok között, amely rámutat, hogy a Gazdasági és Monetáris Unió működésével súlyos gondok vannak.