Bod Péter Ákos: Csődben a gulyáskapitalizmus

– A 2006–os országgyűlési választások két fordulója között Orbán Viktor önt ajánlotta az MDF–nek közös miniszterelnök-jelöltnek. A dologból aztán nem lett semmi, de ma nemcsak a konzervatívok körében, hanem még a baloldalon és a liberálisok, a zöldek táborában is népszerű, elfogadott szakember. Vállalna kormányfő-jelöltséget?
– Az egy különös történelmi pillanat volt, de csupán lábjegyzet a magyar politika-történelemben. Akkor a Fidesz vesztésre állt, az MDF-nek volt még némi pozíciója, a két erőt Orbán Viktor úgy tudta volna összegezni, ha olyan személyt állít maga helyett miniszterelnök-jelöltnek, aki vagy MDF-es, vagy mindkét pártnak megfelel: ez utóbbi lettem volna én. Aztán néhány óra alatt kiderült, hogy jelöltségemből nem lesz semmi. El kellett tartanom a fülemtől a telefont, mert Dávid Ibolya, az MDF elnöke olyan hangosan mondta el a javaslatról a véleményét. Egyébként sosem vesztettem el a politika iránti érdeklődésemet. Itt is, ahol beszélgetünk, ki van írva, hogy gazdaságpolitikai tanszék, papírom van arról, hogy taníthatom a tárgyat, amiben találkozik a gazdaság és a politika.

– És ha mégis sor kerülne a felkérésre, mit mérlegelne?
– Remélem, hogy nem kerül rá sor. Azért remélem, mert az ilyen megoldások általában rendkívüli helyzetekre vonatkoznak: amikor valakit hirtelen elő kell szedni. Nem akarom magam hozzá mérni, de példaként említhetném Mario Monti olasz kormányfőt. Ha nem működik jól az olasz politikai rendszer, akkor valahonnan felkérnek egy egyetemi tanárt. De maga a kérdés a mi esetünkben hipotetikus, és egyébként a jól működő, pártokra épülő parlamenti váltógazdálkodásban tényleg ritkák a miniszterelnök-importok.

– Mire gondolt, amikor azt mondta egyik előadásában, hogy nálunk ugyan nincs krízis, de ez rosszabb, mintha krízis lenne?
– Ez furcsa mondat volt, féltem is hogy félreértik, de szerencsére nem ez történt. A krízis szó azt jelenti, hogy valami nem mehet ugyanúgy tovább, mint addig. Amíg csak rosszul érzi magát az ember, az az influenza kitörése előtti állapot: attól még dolgozik, ellátja a napi teendőit, de nincs jól, nincs formában. A magyar gazdaság nincs krízisben, hiszen nem áll fenn pénzügyi, foglalkoztatási krízishelyzet. Azaz minden mehetne tovább így jó ideig. Ám ha csak így megy tovább, az nem lenne jó. Ezért mondtam: ha úgy érzi a társadalom többsége és az ország vezető rétege, hogy ez így nem mehet tovább, akkor fordulat jön. Amihez először legyen tiszta képünk a dolgok állásáról, őszinte elemzés, majd határozott döntés, és persze a következmények vállalása.

– Az unortodoxiával lenne baj?
– A problémák sorozata sok év alatt gyűlik fel, és csak néha jut el odáig a társadalom:  na, ebből elég. Kétségtelen, hogy az új magyar kormány 2010–ben rátapintott néhány neuralgikus pontra, és vállalta is a döntések felelősségét. Sokszor kritizálom a gazdaságpolitikai gyakorlatot, de azt sose mondtam, hogy politikusaink az utóbbi időben henyéltek volna. Vegyük például a magyar foglalkoztatás elégtelenségét és az inaktivitás magas szintjét, amellyel hosszú éveken keresztül együtt élt társadalmunk. Kormányzatok nyugodtak bele abba, hogy ha nem tudunk munkahelyeket teremteni, akkor el kell küldeni az embereket korai nyugdíjba. Ez megoldás aznap, hosszabb távon nem tartható fent. Azt kell mondani: ne tovább! Mert akkor a következő generációkra elviselhetetlen terheket pakolunk. A második Orbán-kormány nekilátott a jóléti rendszerek, a munkanélküli ellátás rendszerének átalakításához, leállította a korai nyugdíjaztatást. Ez rendben van, noha a konkrét intézkedéseket ettől még joggal lehet kritizálni. Ami a nem szokványos, itthon és külföldön sokat bírált gazdaságpolitikai döntéseket illeti, ezekkel egyáltalán nem az a baj, hogy nem ortodoxak. Az unortodox kifejezést egyébként én nem is használom. Akkor inkább a heterodox, azaz a „több helyről összeszedett” a megfelelő szó arra, ami a magyar gazdaságpolitikát jó ideje jellemzi: innen is, meg onnan is leemelnek egy megoldást. De önmagában még ezzel sincsen gond, mert már korábban megtanulhattuk: nekünk sem a nyugati, sem a keleti ortodoxiát nem szabad szolgai módon alkalmaznunk. A baj azzal van, hogy az eszközöket és olykor a célokat is rosszul válogatják meg. Például a gazdasági szabadságharc meghirdetése nekem teljesen érthetetlen, és nyilvánvalóan kontraproduktív volt, hiszen a természetes szövetségeseinkhez főződő viszonyt élezte anélkül, hogy az ország érdekét szolgáló és kézzelfogható bármilyen előnyhöz jutottunk volna. De erre azt mondhatja az olvasó, hogy honnan veszi ez az ember, hogy neki van igaza, és nem mondjuk a gazdasági miniszternek. Válaszoljanak az adatok: a magyar gazdaság 2010-ben és 2011-ben alig látható módon nőtt, 2012-ben zsugorodott, 2013-ban nemigen fog nőni. Vagyis, ha összerakok öt-hat évet, akkor látható, hogy hosszú évek óta nincs tényleges gazdasági növekedés; így persze nem kerültünk közelebb az unió átlagához, ami pedig történelmi ígéret és várakozás volt. Erre mondtam, hogy ez nem mehet így sokáig. Jobb szembenézni azzal, hogy ez az útvonalválasztás nem vált be.

– 1997 és 2006 között a növekedés az évi négy százalékot is elérte. Mindez 2006–ban bicsaklott meg, s azóta sem értük el még a két százalékot, vagy épp a nullát sem. Mitől ült le a gazdaság?
– Ez az igazi kérdés. Ennek már csak alkérdése, hogy a különböző kormányok jól kezelik-e ezt a tartós és súlyos problémát. Úgy látom, már a kétezres évek elejétől dokumentálható a pályatévesztés, mert 2002 után óriási állami eladósodás volt az ára annak az évi 3–4 százalékos növekedésnek. A növekedésnek van természetes üteme. A magyar tragédia az, hogy a természetes ütem újabban 0 és egy százalék közötti. Én nem sorolom magamat azok közé, akiknek kizárólag a javuló statisztikai mutatók szereznek örömet. Életörömet szerez egy pohár jó bor kellemes társaságban, vagy a gyerekzsivaly. De látni kell, hogy egy olyan országnak, ahol nagy a szegénység, ahol lépést kellene tartani dinamikusabb szomszédokkal, amelynek még megoldatlan infrastrukturális feladatai vannak, miközben az államadóssága ketyeg, nos annak az országnak növekednie kell. És ha most nem tud növekedni, akkor az államadósságot csak a vállalkozások, bankok pénzének elvételével tudja törleszteni. És látunk erre görög és más rémisztő példát. A magyar eset nem rémisztő, de tudatosítani kell a veszélyt.

– Magyarország gazdaságilag jó ideje nem konvergál az unióhoz, ami a térség más országával is megesett, de arra, hogy ez az időszak már hat–nyolc éve tartson, nincs példa.
– Ritkaság. A volt tervgazdaságok közül mindegyiknek akadt néhány rossz éve. A mi hat–hét évünk azonban aggasztó. Megrekedésünk azt mutatja, hogy az eddigi eszközök nem voltak elég hatékonyak. Az okok soráról még nem beszéltünk mélyen, erről most könyvet írok, kifejtése nem férne az interjú keretébe. Csak utalni tudok az előzményekre, így a rendszerváltozás előtti időszakra, amelynek megítélése nyugaton szinte kedvezőbb, mint itthon. A gulyáskommunizmus elnevezést nem mi találtuk ki. A felemás reformok – mi más lehetett volna? –, az akkori heterodoxia magával hozta azt a társadalmi értékrendet és gondokodásmódot, amit úgy foglalhatnánk össze, hogy a gulyáskommunista korszak után a piacgazdaságnak a gulyáskapitalista változatát szerette volna megkapni a magyar társadalom nagy része. Ám ez nem megy. Politikainak látszó, valójában társadalmi bajokról van szó, a gulyáskapitalizmusra való ácsingózásról. Ez úgy foglalható össze: „én nem bánom, ha sok minden megváltozik, de nekem ne kelljen új trükköket megtanulni.” Egy társadalom sikerét az dönti el, milyen súlyú ez a „jaj, csak ne változzon semmi, vagy ha mégis, nekem jobb legyen, de ne kelljen ehhez hozzá tennem semmit.” Ha ez erősen elterjed, az olyan ballaszt, ami visszahúzza azokat is, akik akarnak, képesek változtatni, hajlandók új kunsztokat megtanulni.

– Emlékszik, amikor azt mondta: „Nem akarok olyan országban élni, ahol napszemüveges fiúk elkérik valakinek az üzletét”. Itt vannak még a napszemüveges fiúk?
– Ha senki sem találkozott ezzel a jelenséggel, csak akik nekem beszélnek róla, akkor jó. De lássuk be: a magyar társadalomból nem tűnt el sem a korrupció, se a magánérdek mögé sorakozó állami tekintély. És ha vannak kegyelt cégek, akkor vannak nem kegyeltek is. Persze az állam jogszerűen is rátenyerelhet magántulajdonokra; pontosan az a különbség a maffia és az adózás, az útonállás és a közteherviselés között, hogy jelentős társadalmi érdek áll az adóztató állam mögött, és amit tesz, az jogszerű. Ha ezen a teszten átmegy a magántulajdont érintő beavatkozás, azt el kell fogadni. Minderről Európa-szerte vita van: aki a ciprusi adóparadicsomban fektette be a pénzét, bizonyos kockázatot vállalt ezzel. Nem várhatja el, hogy az adófizetők költségén minden körülmények között megmentsék a pénzét, ha a bankja csődbe ment. Minden betét biztosítva legyen? Miből? A politikusok fizetéséből? Nem, a kisemberek pénzéből. Ennél jobb egy tisztességes csődeljárás. De visszatérve hozzánk, szükséges a nyomós társadalmi érdek ahhoz, hogy valakinek a vagyonához, jövedelméhez nyúljanak.

– Ez mindig megvan.
– Nincs meg. Az, hogy hozzám vagy a pártomhoz közel álló cég kapja meg az állami megrendelést, nem nyomós társadalmi érdek. A másik ismérv: jogszerű legyen. Ezért is fontos, hogy erősek legyenek azok az intézmények, melyek a kormányzati működés jogszerűsége, pártatlansága és szakszerűsége felett őrködnek. Rossz az a logika, amelyik azt mondja, hogy tekintettel az új helyzetre, nem akarok féket, nem akarok kontrollt, mert meg kell oldanom ezt vagy azt. Pontosan akkor szükséges egy államférfinek a kontroll, amikor olyat akar csinálni, ami szokatlan.

Bod Péter Ákos
A Budapesti Corvinus Egyetem tanszékvezető tanára Szigetvárott született 1951. július 28-án. Az Antall József vezette kormányban 1990 áprilisától 1991 decemberéig ipari és kereskedelmi miniszter volt, sikerült elhárítania a „taxisblokád” néven ismert belpolitikai válságot. 1991-ben kinevezték az MNB elnökévé. 1994 végén a Horn-kormány nyomására lemondott. 1995 januárjától 1997 végéig az EBRD igazgatótanácsának tagja volt. 2011 ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki.
Nős, 3 gyermek édesapja.