A csoda után - befellegzett az olcsó kínai termelésnek?

Évente egyszer sor kerül az újkor legnagyobb népvándorlására. Január végén vagy február elején – a hold állása szerint – ünnepli Kína az új évet. Ekkor mindenki hazautazik a családjához: nagyjából 200 millió ember van úton autóval, vonattal, busszal és repülővel, hogy szeretteinél töltse az esztendő legnagyobb ünnepét.

Az idén azonban másképpen történt. Sok vándormunkás nem tért vissza. Egyszerűen otthon maradt, egyfajta csendes tiltakozásként az általában méltatlannak mondható munkafeltételek ellen.

Sokan viszont, akik visszatértek, bezárt gyárkapuk előtt találták magukat. Főleg a déli Kuangdong tartományban, de a keleti iparosodott partszakaszon is; például Csingtao kikötővárosban több ezer gyárat zártak be – gyakran az éjszaka leple alatt.

A bezárások oka: Kínában robbanásszerűen nőnek a költségek. Bérek, energia, nyersanyagok – minden keményen drágul. Az állam is kiveszi a részét ebből a magasabb adókkal és a szigorúbb környezetvédelmi előírásokkal. Ezenkívül folyamatosan nő a jüan értéke a dollárral szemben, ami drágítja az USA-ba – a távol-keleti ország legfontosabb piacára – irányuló exportot.

Ezek a tényezők új felismeréshez vezetnek: „Azok a napok, amikor Kína az olcsó termelés székhelyének számít, meg vannak számlálva” – mondja Ron Haddock, a Booz, Allen, Hamilton tanácsadó vállalat sanghaji irodájának a vezetője.

Ruhák, cipők, játékok, amelyekkel az ország az elmúlt években elárasztotta a világpiacot, most olcsóbban előállíthatók Vietnamban vagy máshol Ázsiában.

A kínai fellendülés korszakának így lassan vége szakad. A gazdasági csoda eléri határait. Az örökös növekedés történetéről kiderül, hogy csupán egy pekingi kacsa. Az ország már nem kínál megoldást a konjunkturális aggodalmakra, inkább a probléma részévé válhat.

Kínának teljesen át kellene szerveznie az állam által irányított gazdaságát – a nyersanyagpazarló „növekedés minden áron” helyett a tiszta iparra és a szolgáltatásokra lenne szükséges átállnia. Az eddig bűnösen elhanyagolt magánfogyasztásnak is nagyobb szerepet kell kapnia. Ez lényeges következményekkel jár azokra a nyugati vállalatokra nézve, amelyek ebben az országban fektetnek be.

Évtizedekig – az 1978-ban kezdődött nyitás politikája óta – a gazdaság évente átlagosan 10 százalékkal nőtt. A világ egyetlen más országa sem fejlődött soha ilyen sebességgel, de egyik sem folytatott az iparosodása során ilyen kíméletlen rablógazdálkodást nyersanyagtartalékaival.

Az ökológiai következmények országszerte láthatók és érzékelhetők: homokviharok és sztyeppesedés északon, mérgezett levegő a keleti nagyvárosokban, szennyezett folyók és tavak mindenhol, illetve savas eső. Kína időközben dicstelen világbajnoka lett a kén-monoxid-kibocsátásnak, nemsokára a szén-dioxid-emissziónak is az lesz. A legfőbb ok a környezetkárosító szén, amely még mindig az ország első számú energiaforrása. A szükségletek 70 százalékát fedezi. Másrészt Kína az USA után a legnagyobb olajfogyasztó. Az állam vezetői több mint negyven atomerőművet építenek és terveznek. Ennek ellenére az ország óriási növekedéséből fakadóan még mindig energiaproblémákkal küszködik. Az áramszünet általános jelenség.

Az ipar rendkívül alacsony hatékonysággal termel. Egy kínai gyár négyszer annyi energiát fogyaszt, mint egy USA-beli, hét és félszer annyit, mint egy japán.

Huzamosabb ideig ilyen gazdálkodást nem lehet kibírni – hajtogatják már régóta a nyugati kritikusok. Pan Jüe, a SEPA állami környezetvédelmi iroda – amelyet nemrég minisztériumi szintre emeltek – alelnöke kiszámolta, hogy Kína zabolátlan növekedése több mint 200 milliárd dollár környezeti költséggel járt. Ez a bruttó nemzeti termék majdnem 10 százaléka – egyben éves növekedési rátájának nagy része is. Más szavakkal: az ország környezetet károsító kíméletlen „munkássága” felemészti az egész bővülést.

Most már Kína gazdasági és politikai felelőseinek is feltűnt, hogy ez így nem mehet tovább; főleg azért, mert gyakoribbá válnak a lakossági tüntetések a környezetszennyezés és az áramszünetek miatt.
„Kína kiegyensúlyozatlan gazdasága komoly probléma” – vallja a Kínai Építési Bank (China Construction Bank) elnöke, Kuo Szu-king nemrégiben megjelent könyvében, amelynek címe: Rebalance China’s Economy (Újra egyensúlyba hozni a kínai gazdaságot).

Kiegyensúlyozás, illetve a népgazdaság újfajta kiegyenlítése – így szól az ország politikai vezetésének új jelszava is.

Az ország már nem akar a világgazdaság olcsó áruszállítója lenni. A kormány ezért mindent megtesz annak érdekében, hogy megnehezítse a bérigényes iparágak életben maradását. Ésjanuár elsején érvénybe lépett egy új munkajog, amely a munkások és a szakszervezetek jogait erősíti.

A dolgozóknak így végre joguk van írott szerződéshez. És aki például már tíz éve dolgozik egy vállalatnál, azt nem rúghatják ki. Ezek az intézkedések drágítják a munkát és ezzel sok fogyasztási cikket, amelyet exportálnak – a ruháktól a cipőkön át egészen az elektromos árukig.
Nem kérdés: a kivitel növekedése ezért – és a felértékelődő jüan miatt – tovább fog gyengülni. Ez politikailag elvárt (főleg, hogy enyhítsék a Kína óriási kereskedelmi többlete miatt növekvő külföldi kritikát), és gazdaságilag már régóta esedékes.

Stephen Roach, a Morgan Stanley Asia főnöke úgy érvel: „Az exportra épült növekedési modellnek szüksége van a kiegyensúlyozásra.” Szerinte a magánfogyasztásra kellene összpontosítani. Kína fogyasztási rátája a nagy népgazdaságok közül messze a legkisebb. A társadalmi termék mindössze 36 százaléka kerül a magánvásárlókhoz. Túl kevés – mondja Hu Csin-tao, és hozzáteszi: „A belföldi, főleg a fogyasztói keresletet növelni kell.”

Ez a pálfordulás a gazdaságpolitikában – több fogyasztás, kevesebb befektetés – alacsonyabb növekedést jelent. Így az ötéves tervben 2010-ig csak 7,5 százalékos éves bővülést írtak elő.

„Tavaly óta már tanúi lehetünk a növekvő fogyasztási hullámnak” – mondja Franc Kaiser, a sanghaji Interchina Consulting cég tanácsadója. Egyre több kínainak van 4000–12 000 dollár közötti éves bevétele. Aki ennyit keres, elkezd komolyan fogyasztani. Manapság százmillió kínai tartozik ehhez a kereseti osztályhoz. 2020-ig ez a költekező középosztály Kaiser előrejelzése szerint ötszázmillió fősre nő. Ez hatalmas szám, amely természetesen csak akkor érhető el, ha a gazdaság tervezett átépítése sikeres lesz.

És az állam is kiveszi a részét a magánfogyasztás felpörgetéséből. Mindenhol nőnek a minimálbérek. Az újfajta, nagyvonalúbb szabadságolás is fogyasztásra biztatja a kínaiakat. A vásárlók láthatóan értik a célzást. Hónapok óta 15-20 százalékkal nő a kiskereskedések forgalma.

Mit jelent ez a paradigmaváltás – több fogyasztás befektetések helyett – a gazdaságpolitikában a külföldi vállalatok számára?

Kína mint olcsó termelőhely – ez már a tegnap. Kína mint eladási piac – ennek van jövője. Ha külföldi cégként meg akarjuk hódítani a középosztályt, akkor a megfelelő termékekre van szükségünk. És ez legtöbbször a buktató.

Amíg a nyugati termelők – ahogy eddig – csak a csúcsfogyasztói réteget szolgálták ki, addig az eladás annyira egyszerű volt, mint amennyire jövedelmező. Az újgazdagok például Boss öltönyöket vettek anélkül, hogy egyetlen pillantást vetettek volna a horribilis, a nyugatiakat messze felülmúló árakra. A gyarapodó középosztály viszont nem vágyik mindenáron nyugati termékekre.

Ráadásul egyszerűbb ezeknek a vállalatoknak a nyugatorientált központokban – Sanghajban és Pekingben – eladni a termékeiket, mint például Csangsában vagy Sicsiacsuangban, hogy két ismeretlen, de nem kisebb jelentőségű tartományi fővárost is említsünk.

De éppen ezekben a városokban vívják meg a jövő csatáit, mivel ott a nyugati cégeknek egyre gyakrabban új kínai ellenfelekkel kell megküzdeniük, akik ráadásul hazai pályán játszanak.

Akárkinek jövedelmez a végén ez a folyamat, a meredeken emelkedő béreknek köszönhetően a következő években sikerülhet a fogyasztói társadalom kiépítése. Sokkal nagyobb nehézséget jelent a hosszú távon lényegesen fontosabb modern ipari társadalom kiépítése, vagyis a szép jövőjű high-tech szakmák – mint a bio-, a nano- és a repülési technika – beindítása.

A kínaiaknak ehhez két döntő feltétel hiányzik: a fejek és az ötletek. Az ország már most hiányt szenved szakemberekben, mérnökökben és menedzserekben.

Bár az egyetemek évente többmilliónyi végzőst dobnak a munkaerőpiacra, azok szaktudása messze a nyugati színvonal alatt van. A McKinsey vállalati tanácsadó cég becslése szerint nagyjából a diplomások egytizede felel meg a nyugati vállalatoknak.

Az egyetemeken, akár az iskolákban, a tudást lényegében belesulykolják a kínaiakba. A merev tanítás szóról szóra vezeti a tantervet az oktatási intézményekben. A viták nemkívánatosak, ahogy a kritikus kérdések sem.

Vajon Kína ilyen feltételekkel egyáltalán képes lesz az innovációra? Eddig az ország nem a feltalálóiról volt ismert. Egy Nobel-díjast sem tudott kitermelni az óriási birodalom.

Ez nem gének kérdése: ha a kínaiak szabadon gondolkodhatnak és kutathatnak, akkor kreatívak. Az amerikai Szilícium-völgyben – az indiaiak mellett – évek óta a legújítóbb és a legsikeresebb vállalkozók közé tartoznak.

Miért képesek arra ott, amire otthon nem? Ez nagyon egyszerű: a Csendes-óceán túloldalán egy szabad, demokratikus és a vitát ösztönző társadalom található, míg Kínában egy tekintélyelvű és véleménygyilkos rendszer.

A másképp gondolkodók szabadsága – hosszú távon ez lesz az alapfeltétele a kínai gazdasági sikernek. Ami nem feltétlenül hangzik optimistán.