"Megéri ennyi adóért padlóra küldeni a pénztári rendszert?"

Átalakuló egészségügyünk és társadalmunk egyre újabb és újabb kihívások elé állítja a lakosságot. Egyrészt folyamatosan meg kell élni, hogy a megszokott közszolgáltatások elérhetősége csökken – térben, időben és pénzben egyaránt. Minden politikai ígérettel szemben egyértelműen látható, hogy a közszolgáltatások finanszírozására rendelkezésre álló források szűkülnek a jól ismert demográfiai, szociológiai és gazdasági folyamatok okán. A szolgáltatásnyújtásban a közfinanszírozás szerepe szükségszerűen egyre kisebb, s ez szakmailag jól tervezett és kivitelezett megvalósítás esetén is eleinte a kereslet, de adott mértéken túl már a szükségletek le nem fedésével jár.

Ezzel a tendenciával párhuzamosan az elbizonytalanodó és magára maradó lakos felszólítást kap, hogy felelősségteljes állampolgárként helyezze előtérbe az öngondoskodást, mind magára, mind családtagjaira vonatkozóan. A lakosság döntő többsége segítség, szervezett támogatás nélkül nem képes jól, hatékonyan ellátni ezt a feladatát, illetve élni a lehetőségeivel. Az önkéntes befizetéseken alapuló pénztári rendszer – különösen az egészségpénztárak – kialakulása nagyon fontos intézményi hátteret, segítséget jelentett a szükségletek kielégítésében, a szolgáltatási rendszerekben való eligazodásban.

Mit is jelent ez a segítség? A forrásgyűjtés szervezett módját:
1. formát ad a célhoz kötött előtakarékossági igényeknek és lehetőségnek, vagyis egy hagyományos megtakarítással szemben kifejezetten egészségcélú;
2. az adómentes munkáltatói befizetések mentén a munkavállalók egészségcélú költségeinek a fedezéséhez a munkáltató is hozzá tud járulni, ez fontos szempont a munkáltatói gondoskodás megerősítése szempontjából is;
3. mindezen folyamatokat a folyamatosan csökkenő közfinanszírozási keretek mellett az állam a lakossági teher átvállalását segítő adókedvezmény rendszerével támogatja.

A munkáltatók igyekeznek minél nagyobb nettó jövedelmet biztosítani dolgozóiknak a rendelkezésre álló pénzügyi kereteken belül. Az adómentesen adható juttatások szabályainak megváltozása esetén átalakítják juttatási rendszerüket. Ez – a munkáltatói tagdíj-hozzájárulás közterhektől való függése – olyannyira meghatározó, hogy a pénzügyi preferenciák nagyobb mértékű csökkenése akár a munkáltatói támogatások teljes megszűnéséhez is vezethet. Ugyanakkor a munkavállalók attitűdjeinek vizsgálata alapján szembeötlő, hogy nagyon nagyra értékelik az egészségcélú juttatásokat.

A szolgáltatásvásárlás szervezett módja:
1. orientálja a tagságot az egészségcélú szolgáltatások felé, ezzel mintegy aktív igénymenedzsmentet végez, amely nagyban segítheti az egészségtudatos magatartásformák terjedését, megerősödését;
2. a pénztár szerződött szolgáltatói kört ajánl ki a tagok számára, amellyel
a) információt biztosít az egyes szolgáltatók által nyújtott szolgáltatásokról, azok elérhetőségéről,
b) egyfajta előminősítést, garanciális elemet is hordoz a vásárolt szolgáltatás minőségével kapcsolatosan,
c) a pénztári szerződések alapján igénybe vett szolgáltatásokhoz sok esetben alacsonyabb (kedvezményes) áron juthat hozzá a tag;
3. transzparenciát biztosít a szolgáltatásvásárlásban, hiszen egyértelmű viszonyokat teremt – a pénztári befizetések terhére csak számla ellenében nyújtott szolgáltatások számolhatók el.
A fentieket áttekintve megállapítható, hogy az egészségpénztárak működése egyaránt támogat minden olyan általános és közkeletű egészségpolitikai célkitűzést, amelyet az elmúlt évtizedekben az aktuális kormányoktól függetlenül, tartósan megfogalmazott mind a szakma, mind az egészségpolitika.

Ezek a célkitűzések:

1. az egészségcélú források bővítése, ellenőrzött forrásbevonás (különösen fontos, hogy nemcsak a lakosság, hanem a munkáltatói oldal bevonásával is);
2. az egészségmegőrzés fontosságnak erősítése, az egészségmegőrző magatartásformák támogatása;
3. a minőségi szolgáltatásvásárlás biztosítása az egészségügyben;
4. a paraszolvencia és a szürkegazdaság viszszaszorítása;
5. a lakosság biztonságérzetének, „fogyasztásvédelmének” erősítése.

Mindezek alapján érthetetlen ennek a működő és fejlődésre érett rendszernek a jogszabályi úton történő ellehetetlenítésére tett kísérlet. Az adóterhek drasztikus megemelése egyértelműen a rendszer kiürüléséhez vezet. A munkáltatói oldal meghatározó szereplője az egészségpénztári befizetéseknek. Miután a foglalkoztatók oldaláról tehervállalás növekedése nem várható, így a legjobb esetben is a befizetések megfelezésére kerülhet sor – vagyis a jelenlegi ráfordításokat osztja meg a munkáltató a pénztári befizetés és annak adóvonzatai között.

A dolog pszichológiáját nézve ez persze csak elvi lehetőség, hiszen kevés munkáltató vállalja fel azt a konfliktust, hogy költségei változatlan szinten tartása mellett csökken munkavállalóinak a juttatása, és ezzel párhuzamosan nő az elégedetlenségük. Ilyen jellegű döntések meghozatalához minimálisan látható költségcsökkenést kell tudni realizálniuk a munkáltatóknak, hogy érdekük fűződjön a kapcsolódó konfliktus felvállalásához.

Vajon milyen érdekek mentén értelmezhető jó döntésnek egy olyan szabályozás, amely:
- csökkenti az egészségcélú felhasználások forrásait (és ezzel párhuzamosan a munkavállalók jövedelmét is),
- növeli a lakosság terheit és/vagy csökkenti az egészségcélú szolgáltatás igénybevételét,
- kiengedi/kiűzi a munkáltatókat az egészségcélú gondoskodásban vállalt szerepből,
- kiüresít egy kialakult intézmény- és szolgáltatásrendszert,
- a fentiek okán nem jár érdemi költségvetési bevételnövekedéssel?