Legfőbb erénye a kényelem

A Renault Mégane RS, Ford Focus ST vagy VW Golf GTI autókhoz hasonló menetteljesítményekkel rendelkezik a Volvo kompaktautójának csúcsmodellje. Természetesen szó sincs arról, hogy utcai harcos lenne a V40 Cross Country, a 245 lóerős benzinmotor inkább az erőtartalékról és a magabiztosságról szól. Amióta nincs öthengeres blokk a Volvo palettáján, meg kell elégednünk a 2,0 literes, Drive-E négyhengeresekkel, amelyeknek egyetlen előnye van a korábbi, 2,5-öshöz képest, ez pedig a takarékosság.

Nagyjából kilencliteres fogyasztás környékén kényelmesen, az autó erejét kihasználva közlekedhetünk, ami nem rossz érték egy összkerékhajtású, automata váltós modelltől. Maradjunk annyiban, hogy az öthengeres bársonyos hangját meg sem közelíti a friss négyhengeresé (hidegen kicsit kopogós), de 350 Nm-es nyomatékával nagyon dinamikusan mozgatja az „álterepes” V40-est, az előzéseket csuklóból megoldjuk. Szükség is van az összkerékhajtásra, amely ugyan nem a leggyorsabban reagáló rendszer, mindenképpen jól jön, legalább nincs erős hajtási befolyás a kormányon. A csúcsmotor egyébként remek összhangban dolgozik a nyolcfokozatú automatikus váltóval, rendszerint 2000-es fordulat alatt már feljebb kapcsol az Aisintól származó szerkezet, és okosan bánik a motorfékkel is. Igazából nem is hiányoztak a kormány mögül a váltófülek – nekem mondjuk meggyőződésem, hogy a Volvo jól mérte fel a helyzetet, és a vásárlóközönség megvan enélkül is.

Egyébként a 6,1 másodperces, ülésbe préselős gyorsulás éles, de érdekes kontrasztot képvisel a nyugalmat árasztó belsővel szemben, de talán pont ettől olyan vonzó az egész.

Emberközeli, funkcionális és hangulatos a V40 Cross Country beltere, a dizájn itt nem is az önkifejezést, hanem az otthonosságot szolgálja. Lehet, hogy egyes részleteken látszik, hogy ez nem egy vadonatúj, „csak” egy frissített típus (nem tabletszerű a középkonzol, mint a 90-es modellekben), de az együttélésben ez nem zavaró. Egyedül talán a fedélzeti rendszer grafikája idejétmúlt, no meg a címbevitel – az Audi A3-assal vagy a BMW 1-essel szemben itt nincs kézírás-felismerős touchpad, a felszereltséget egyébként aligha érheti kritika. A kényelem meg egyenesen elsőrangú: a V40-es üléseit akármelyik felső középkategóriás limuzin megirigyelhetné, és akkor ott vannak az olyan finomságok, mint hogy az első ajtók könyöklőjét puha bőr borítja. Kár, hogy a hátsó üléssor szűkös, ennél többet érdemelnének az utasok, még akkor is, ha egy kompaktról van szó. A 324 literes raktér sem éppen óriási, ez még a kategória átlagát sem éri el.

Bezzeg a külső! A full-LED-es fényszórókkal, az átszabott arccal, a fényezetlen műanyag elemekkel, no meg az emelt hasmagassággal (+4 cm) kifejezetten látványos a kis Volvo, ebben persze szerepet játszik az új szín- és felniválaszték.

A V40 Cross Country a normál V40-essel szinte teljesen megegyező motorkínálattal rendelkezik (a Cross Countryhoz nincs 122 lóerős benzines), vagyis a divatos külső nem zárja ki, hogy kisebb teljesítményű motor (például 120 lovas dízel) legyen az autóban. Viszont összkerékhajtás csak a 190 és 245 lovas benzinesekhez kérhető, minden bizonnyal lenne igény arra is, hogy a 150 vagy 190 lóerős gázolajosokhoz is lehessen 4 x 4-es hajtást konfigurálni. Ami pedig az árakat illeti, az izmos motor és az összkerékhajtás sokat dob a végösszegen.

Míg a 152 lóerős, fronthajtású, kézi váltós, benzines alapmodell 7 290 000 Ft-ot kóstál, addig a tesztpéldány kezdőára meghaladja a 11 milliót. Tényleg jó autó a csúcsmodell, de ennyiért egy 190 lóerős, automata, dízel V60 Cross Country is a miénk lehet.

Összegzés

Sok pénzért sokat ad a V40 Cross Country topváltozata. Igazi rangrejtett autó, amely többet tud, mint amennyit a külseje sejtet. Néhány részleten azért látszik, hogy ez a Volvo a konzervatív vonalat képviseli.