A digitális forradalom a zeneipar megmentője

A zeneipar jelentős változásokon esett át az elmúlt évtizedek során. Bár a 8 sávos lemezek éppen reneszánszukat élik, mégis meglehetősen ritka, hogy az átlag háztartásokban lemezjátszókkal találkozzunk, a kazetták örökre eltűntek, a CD lemezeket pedig a legtöbb zenehallgató már csak a kocsijában hallgatja.

A RIAA négy évtizedet felölelő zeneipari értékesítését összefoglaló jelentése meghökkentő adatokat ábrázol nem csak a szektor bevételi eredményeiről, hanem a technológia és a fogyasztói magatartás szeizmikus eltolódását is mutatja.

A fájlcserélők forradalma romba döntötte a kiadókat

Bizonyos korcsoportok számára az új zene megszerzésének korai emlékei kétségtelenül a kalózkodáshoz kapcsolódnak. A lemezbolti vásárlás elenyésző mértékben tényező, mondhatjuk úgy is, hogy

csak a tehetős családból származó fiatalok engedhették meg maguknak a 20 dolláros kiadványokat.

A Napster volt az első széles körben használt P2P (peer to peer) szolgáltatás, amely az jelenti, hogy két egyéni felhasználó számítógépe közvetlenül egymással kommunikál, kapcsolódik össze. Ezt nevezték fájlcserének.

A Napsternek miatt a fizikai kiadványok kiszorultak a zenehallgatók látóköréből és elkezdődött az iparági gigavállalatok impresszív nyereséghalmozásának alkonya.

Bár a Napstert 2002-ben bezárták, a kiszabadult szellemet már nem tudták visszagyömöszölni a palackba.

Elindult ugyanis a felhasználók körében máig nélkülözhetetlen, kitörölhetetlen torrent-korszak,

és a fájlmegosztó oldalak felemelkedésének hatására a zeneipar megkezdte hanyatlását, a zuhanás pedig több mint 15 évig tartott.

A csengőhangok mentőövnek bizonyultak

Mielőtt az okostelefonok megjelentek, piacra dobták azokat a készülékeket, amelyekre csengőhangokat tölthettünk le. A dalok, hangok a mobilszolgáltatók által legálisan voltak elérhetők , így a csengőhangok kényelmes átjáró folyosót biztosítottak a zeneiparnak, hogy belekóstolhassanak az első digitális alapú bevételekbe.

Csak 2008-ban 1 milliárd dollár folyt be abba az iparágba, amely már kezdett beletörődni a kalózkodás és illegális letöltések okozta veszteségbe.

A streaming lett a Messiás, de a zenészek utálják

A torrentezés után indult el egy centralizált, előfizetéses modell, amellyel hivatalosan, legálisan juthattak hozzá a zenerajongók kedvenceik lemezeihez. Bár az előfizetési díjak némileg túlárazottak voltak, mégiscsak biztosítani kellett valahogy, hogy a kiadó bevételhez jusson és az előadónak is csurranjon-cseppenjen valami, így „jut is marad is” alapon árazták be az éppen aktuális termékeket.

Annak ellenére, hogy a digitális megoldások kezdetben egyáltalán nem váltották ki a korábbi fizikai kiadványok által termelt bevételek felülmúlhatatlan mértékét,

mégis elindult valami, ami által sikerült megfordítani az iparág forgalmát és 15 évnyi veszteséges hanyatlás után végre plusz jel állt az év végi elszámolások számai előtt.

(Mostanra oda jutottunk, hogy a zeneipart két egymást követő évben is növelni tudta nyereségét és minden bizonnyal ez a sor 2018 után is folytatódik.)

Koncert nélkül éhen halna a zenész

A streaming szolgáltatás – annak ellenére, hogy megoldotta az iparág bevételi gondjait – nem túl jövedelmező a szerzők, előadók számára. Mivel a digitális modell többszereplős, így a bevétel is sokfelé oszlik, ebből kifolyólag pedig pont az a szerző jár a legrosszabbul, aki a terméket adja az üzlethez.

A Spotify, Deezer, iTunes stb. szolgáltatások előfizetési vagy letöltési díjaiból körülbelül 80 százalék kerül a kiadóhoz, a disztribútorhoz, a szolgáltatóhoz, és

mindössze 20 százalékot kap az a zenész, akinek a szellemi termékéből befolyó összegen osztozkodnak a többiek.

Konkrét számokkal ábrázolva ezt úgy kell elképzelni, hogy például a brit szerző és előadó James Blunt egy Spotify-on történő dallejátszás után 0.000449 fontot kap. Ha így számolunk, akkor egymillió lejátszás kell ahhoz, hogy Blunt kapjon 450 fontot (ez mai árfolyammal számolva 166 ezer forint). Ez az összeg nevetségesnek tűnik annak fényében, hogy mégiscsak az ő szellemi termékével kereskedik több másik szereplő, akik a díjak felosztásának tekintetében magasan a szerző előtt járnak.

Taylor Swift példát statuált

Nem véletlenül balhézott össze napjaink egyik legsikeresebb énekesnője, Taylor Swift is a Spotify-jal. A komoly szerzői vénával rendelkező énekesnő 2014-ben döntött úgy, hogy a digitális áruházzal megszakítja a kapcsolatot, dalait nem engedélyezi ott árulni, ugyanis véleménye szerint a streaming szolgáltató nem kompenzálja megfelelő, kielégítő mértékben a művészeket.

A világszerte óriási rajongótáborral rendelkező énekesnő 1989 című lemezéből ezután több mint 10 millió fizikai formátumú példányt értékesítettek, s ezen sikeren felbuzdulva engedélyezte újra kiadójának a Spotify-on való jelenlétet. A 10 millió eladott lemez megfelelő elégtételt jelentett az énekesnő számára, s a Spotify-on való ismételt jelenlét egyfajta köszönet volt a rajongói számára.

Eltűnnek a fizikai kiadványok

A jelenleg tapasztalt tendencia alapján szinte biztosan kijelenthető, hogy a fizikai formátumok korszaka lassan véget ér. A torrentezés – az egyre szigorúbb büntetések ellenére – még mindig él, a streaming szolgáltatók megfizethető díjai pedig a világ szinte összes előadóját elérhetővé teszik a fogyasztók számára.

A CD-eladások 80 százalékkal csökkentek az elmúlt egy évtizedben, s az iparági értékesítés mindössze 17 százalékát teszi ki.

A PPP a jövő

A Pay per Play (PPP) modell tűnik a zenészek számára a legígéretesebb megoldásnak a digitális fejlődés terén. A szerzői jogok rendszere egy blokkláncon található és valamennyi lejátszás után azonnal megkapják a jogdíjat. 100 százalék megy a zenészekhez, nincs sem kiadó, sem szolgáltató, senki egyéb, aki a szerzők szellemi termékéből akarna meggazdagodni minimális erőbefektetéssel.

Az Ethereum blokklánc hozta el az „okosszerződés” megoldást is. Az újítás által az előadók, szerzők zenekarok saját maguk határozhatják meg, hogy egy dal után melyik tag, mennyi jogdíjban részesüljön, s ezt meghatározva az azonnali kifizetés alkalmával már az előre megadott részesedés alapján kerülnek kifizetésre a jogdíjak.

A bitcoin alapon működő Musicoin rendszer tehát úgy tűnik megoldást jelenthet a – túlzás nélkül – kizsákmányolt zenészek problémájára.