A csontritkulás felismerhető és megállítható

A csontritkulás (osteoporosis) súlyos emberi és gazdasági következményei miatt egyre gyakoribb téma a nemzetközi tudományos és pénzügyi világ közgondolkodásában. Nincs ez másként hazánkban sem.

Joggal remélhetnénk, hogy életünk biztonságosabbá és egészségünk tartósabbá vált a XXI. század küszöbén, hiszen a modern orvostudomány a régi korok fenyegető betegségeit jórészt leküzdötte. A nagy járványok - legalábbis a fejlett civilizációban élő világrészeken - végleg eltűnni látszanak, s a modern gyógyszeres és sebészeti eljárásokkal a legtöbb, régen halálos betegség gyógyítható.

A csont testünk merev váza, amely biztosítja szerveink védelmét és egymáshoz való helyzetét, valamint tapadási pontot ad az izmok működéséhez. E hagyományos elgondolás a huszadik században a hormonok és az anyagcsere megismerésekor azzal bővült, hogy a csontszövet a szervezet kalciumraktára, amelynek segítségével biztosítható a vér egyik életfontosságú jellemzője, a kalciumkoncentráció állandósága. (A keringő kalcium mennyiségének akár csekély megváltozása is közvetlen veszélybe sodorja az ideg- és az izomsejtek működését.) Az újabb orvosi kutatások azonban rávilágítottak, hogy a csont nem merev, inaktív tartószerkezet, hanem élénk anyagcseréjű, önálló szerv, amely saját belső szabályozással alkalmazkodik a környezeti igényekhez, s elsődleges "célja" a mechanikai teljesítőképességet hozzáigazítani a mindenkori igényekhez.

Ennek érdekében a csont sajátosan szilárd szervvé fejlődik a gyermekkorban. Belső váza egy összetett szerves molekulahálózat, amely szívósságot és rugalmasságot ad a szövetnek, keménységét pedig a belérakódott kalciumsók biztosítják. A kifejlődő csont állományában azonban sejtek is maradnak, amelyek sajátos belső "idegsejthálózatként" működnek: érzékelőik felfogják a csontra gyakorolt erőhatások mértékét és irányát, a sejtháló - afféle komputerként - feldolgozza ezt az információt, majd a csontváz célszerűen kiválasztott helyein megindítja a csontszövet átépülését (remodeling). Ennek során egy kisebb csontmennyiség elbomlik és helyette azonos mennyiségben új, friss csont képződik, amelynek teherviselő képessége már a gyakori erőhatások vektoriális irányához alkalmazkodva alakul ki. Igen intenzív folyamatról van szó, amelyben évente a csontszövet egytizede érintett, azaz tízévenként a teljes csontállomány újraformálódik.

A csontok erősségét nagyrészt öröklött adottságok determinálják, ezek érvényre jutása azonban több külső tényezőtől függ. A megfelelő csontfejlődés egyik alapfeltétele a jó táplálkozás, ami energiában, fehérjében, kalciumban és vitaminokban bővelkedik. A másik alapfeltétel a csontra gyakorolt rendszeres erőhatás, azaz a fizikai mozgás, s a harmadik a hormonrendszer egészséges működése. E háromból az utóbbinak a zavarát az orvostudomány képes rendbe hozni, az első kettő azonban életmódi kérdés, amellyel már a gyermekkorban kell foglalkozni annak érdekében, hogy a felnőtt ember csontjai a genetikai adottságokon belül a legjobb állapotban legyenek. Minthogy azonban a csontok átépülése egész életünkben folyik, így az említett környezeti tényezők - a hormonrendszer egészsége, a táplálkozás milyensége és a megfelelő fizikai terhelés - szintén minden életkorban befolyásolják a csontok mechanikai teljesítőképességét.

A csontritkulás (osteoporosis) néma járvány. Mechanikai szervként a csont akkor egészséges, ha maradandó alakváltozás (törés) nélkül viseli el a szokványosan ráható erőket. E tulajdonság a mechanikai kompetencia, amely három összetevőből áll. Döntő a megfelelő csonttömeg, de fontos e szerv sajátos belső mikroszerkezete is, amely leginkább a gótikus katedrálisok íves építészeti szerkezetéhez hasonlít, s végül igen lényeges a csontszövet rugalmassága. A felnőtt életszakaszban e tulajdonságok sokáig állandóak maradnak, majd a hormonrendszer életkori változásával együtt lassan hanyatlásnak indulnak: csontvesztés indul meg, amely a mikroszerkezetet és a rugalmasságot is károsítja. A háttérben álló hormonális öregedés a nőkben pár év alatt lejátszódó, gyors folyamat: az úgynevezett változókor (menopauza). A férfiakban a hormonális aktivitás később és lassabban hanyatlik ugyan, de idős korban a két nem között már kevés különbség észlelhető. A hormonális hanyatláshoz csatlakozó csontritkulás tehát a nőkben korábban és gyorsabban jelenik meg, de a férfiak sem mentesek e betegségtől - az osteoporosisban szenvedők kétharmada nő, egyharmada azonban férfi.

A hormonális változásokat az életkor előrehaladása mindenképpen meghozza, de ideális esetben ezek jó állapotban lévő csontokat sújtanak majd, s így a kóros következmények csupán kisfokúak. Modern korunk gondja e tekintetben abból származik, hogy az életmód szélsőségeiből eredő problémák - a kalciumhiányos táplálkozás, a D-vitamin hiánya étrendi okból és a kevés napfény miatt, valamint az elégtelen fizikai mozgás - önmagukban is rontják a csontok állapotát, így a korral járó változások nem egészséges, hanem már sérült csontszövetet károsítanak tovább. Lévén az említett életmódi hibák tömegesek a modern civilizációban, nem csodálkozhatunk az osteoporosis járványszerűen nagyfokú elterjedtségén.

A fiatalkortól követett aktív életmód és a kiegyensúlyozott táplálkozás hozzásegít a változókor körül jelentkező nehézségek átvészeléséhez. A menopauzát követően az aktív testmozgás hozzájárul a csontok szilárdságának megőrzéséhez. A kalciumban gazdag étrend (sovány tej, brokkoli) hasznos tápanyagokat szolgáltat.

Sajnos, a csontritkulás önmagában nem fájdalmas betegség, s éppen ez teszi olyan veszélyessé. A kóros csontvesztés mindaddig teljesen észrevétlenül folyik, amíg a mechanikai kompetencia károsodása nem éri el azt a mértéket, amikor már csonttörések keletkeznek. A betegség ebben az állapotban már könynyen felismerhető, s modern gyógyszereinkkel meg is állítható a további rosszabbodás, az elvesztett csonttömeg pótlása azonban csak igen korlátozott mértékben lehetséges, a megsérült mikroszerkezet pedig mai tudásunk szerint egyáltalában nem állítható helyre. A ritkulás "néma" jellege tehát egyik legalattomosabb vonása e betegségnek, s ezért elsősorban a megelőzés, másrészt a fokozottan veszélyeztetett embereken a minél korábbi felismerés ígérhet csupán segítséget.

A csontritkulás veszélyes és drága betegség. A mechanikailag meggyengült csont a mindennapi élet szokványos erőhatásaitól is könnyen törik. A törések zöme észrevétlen, úgynevezett mikrotörés, amely csupán kisebb-nagyobb mozgásszervi fájdalmakban jelentkezik, főleg a gerincoszlop középső és alsó részében. Az ilyen pácienseket tömegesen kezelik különféle reumás betegségekkel, miközben a test lassan deformálódik, a hát meggörbül, a teherviselő képesség - s vele az önellátás képessége is - egyre romlik. Még becsléseink sincsenek arról, hogy milyen gyakori e probléma, s így azt sem tudjuk, hogy az életvitelükben korlátozott, családi vagy intézményi segítségre szoruló emberek tömege milyen gazdasági terhet jelent a társadalomnak (egészségügyi kiadások, gyógyszerek, családi többletteher stb.). Tény azonban, hogy a leszázalékolás leggyakoribb oka hazánkban ma is a mozgáskorlátozottság.

A mikrotöréseknél jóval ritkábban, de még így is ijesztő számban következnek be a valódi csonttörések az osteoporosisos betegeken. A leggyakoribb a csigolyák összeroppanása, a csípőtájék (combnyak), valamint a csukló és a felkar törése, de bármely más csonton is előfordulhat. Évente mintegy 30 ezer új csigolyatörés keletkezik, többségében kevés heveny panasszal, inkább lassan fokozódó háti fájdalommal. A csípőtáji törések száma évente 16 ezer, s ez a legveszedelmesebb fajta: az érintett betegek közül minden hatodik meghal a törés utáni első év során, s csupán minden hatodik nyeri vissza teljes mozgásképességét, hat betegből tehát négy élete végéig segítségre szorul. Az évi 27 ezer csukló- és a 8 ezer felkartörés általában jól és gyorsan gyógyul. Összességében tehát mintegy 80 ezer törés történik hazánkban minden évben az osteoporosis talaján. Ezek többsége baleseti sebészeti ellátást igényel, amelynek közvetlen költségei körülbelül 12-14 milliárd forintra rúgnak évenként. Hangsúlyozni kell, hogy ez az összeg csak és kizárólag a törések közvetlen traumatológiai ellátását tartalmazza, más szóval azt a pénzmennyiséget, amelyet társadalmunk akkor is kifizetne, ha a csontritkulás megelőzésére és ellátására egyetlen forintot sem költenénk. A törést szenvedett betegek további kezeléséből, elhalálozásából, továbbá a csontritkulás megelőzésére, felismerésére és kezelésére tett erőfeszítésekből fakadó költségek nagyrészt ismeretlenek, de becslés szerint elérhetik az évi 15 milliárd forintot. Ebből a diagnosztikára mintegy 3, a gyógyszeres kezelésre körülbelül 6-7 milliárdot költ a társadalombiztosítás.

A csontritkulás felismerhető és megállítható. Az osteoporosis ma már biztonságosan és egyszerűen felismerhető az ásványi csonttömeget mérő műszerekkel (denzitometria). A vizsgálat nem fájdalmas és alig jár sugárterheléssel, a beteg a kozmoszból érkező éves háttérsugárzásnak mindössze fél százalékával terhelődik a mérés során. A denzitometria lelete alapján mérsékelt csontfogyást vagy egyértelmű osteoporosist lehet megállapítani, bár a pontos diagnózishoz néhány laborvizsgálat is szükséges. A legújabb ultrahangos csontvizsgáló készülékek további adatokat is szolgáltatnak, amelyekből a törés kockázata még pontosabban meghatározható. Legjobb tehát olyan intézményben végeztetni a vizsgálatot, ahol több csonton és többféle módszerrel is ellenőriznek, mert így megbízhatóbb lehet a betegség felismerése vagy éppen kizárása.

Bár a denzitometria a betegnek ingyenes, s a vizsgálatot a társadalombiztosító támogatja, a vizsgálókészülék beszerzése és üzemben tartása nem olcsó. Főképp emiatt világszerte az a vélemény, hogy nem kifizetődő a lakosság denzitometriás szűrése, hanem elsősorban azokat a betegeket kell megvizsgálni, akiknél a csontritkulás fokozott kockázata áll fenn. A legfontosabb kockázati tényezőket ábránk foglalja össze.

A csontritkulás kezelésében ma olyan gyógyszerek használatosak, amelyek a meggyorsult csontbontást lelassítják, sőt némelyik a fájdalmat is enyhíti. A közeljövőben újabb készítmények bevezetése is várható, amelyek a csontépítés egyidejű fokozásával növelhetik a tömeget. Nem feledhetjük azonban, hogy ezek a - különben igen hatékony - gyógyszerek sem állítják vissza a csont mikroszerkezetében bekövetkezett károsodást, vagyis a kezelés akkor a leghatásosabb, ha minél korábban felismert betegségben alkalmazzák. A kezelés több éven át tart. A gyógyszeres kúra mellett a beteg csontok állapotához igazított fizikai terhelés (gyógytorna) és megfelelő kalciumpótlás is szükséges. A kalciumpótlás a betegek egy részében csak akkor hatásos, ha egyúttal D-vitamin-hiányukat is pótoljuk.

Összefoglalva azt mondhatjuk: a csontritkulás nem egy ismeretlen átok korunkon, hanem az életkorral mindinkább kifejlődő betegség, amelyre a nem megfelelő táplálkozás és az elégtelen fizikai mozgás még inkább hajlamosít. A társadalomnak sokba kerülő, az érintetteknek pedig veszélyes betegségről van szó, amelyet leginkább megelőzni kellene, de ha mégis kifejlődik, úgy hatásos kezeléssel a további roszszabbodás megállítható.