„Besokalltam a pesti élettől” – Interjú Mentes Júlia színésznővel

A neve miatt piszkálják?

Meg kellett volna számolnom, hányszor poénkodtak már azzal, hogy „mitől mentes? alkoholmentes? koffeinmentes?” Nem gondoltam volna, hogy valaha ennyit látom viszont a nevemet, hiszen most már rengeteg a mentes termék, úgyhogy brandet kéne alapítanom.

Ennek első lépése volt, hogy jó ideig koffeinmentes életet élt?

Nem (nevet)! Tavasszal csináltam egy tisztítókúrát. Korábban nagyon sok kávét ittam, és mivel az évek során rutinná vált, bele sem gondoltam, milyen rossz hatással van az idegrendszeremre, az alvásomra. Azt hittem, nekem koffein kell ahhoz, hogy felébredjek, de megtanultam, hogy ez csak illúzió. Most napi egyet iszom, vagy ha többet, akkor menteset.

A színész magából dolgozik, az érzéseivel játszik – nyáron mit kell igazán kipihennie, letennie?

A pandémia nagyon megviselte a színházi szektort. A folyamatos készenlét – mikor kell egy előadásba beugrani, a műsort átszervezni, hogyan lehet a nézőket becsábítani – nagyon sok erőforrást igényelt mindenkitől, aki ezen a területen dolgozik. Ezt muszáj kipihenni és a kreatív energiákat feltölteni. A pesti élettől meg besokalltam, túl sok a feszültség, a düh, ezért is esett most jól elutazni.

Gyakorlott biciklisként vágott bele magányosan egy túrába dél-Olaszországban?

Nem, egyáltalán nem vagyok gyakorlott kerékpáros, de azt a fajta utazást szeretem, amikor belelátok a helyiek életébe. Biciklivel sokkal szabadabb vagyok: eljuthatok olyan helyekre is, ahova autóval, busszal nehezebb lenne – és nem mellesleg ez egy remek sport. Ha egyedül utazom, könnyebben tudok kapcsolatot létesíteni a helyiekkel. Beszélgetni velük, megismerni a szokásaikat, az ételeiket, a gondolataikat – nekem ez jelenti a kikapcsolódást. Évek óta visszajárok Olaszországba, most Salentót, a csizma sarkát választottam erre az öt napra.

Ott nem érezte ezt a feszültséget?

Nem. Azt szeretem a mediterrán emberekben, hogy mindig van idejük egymásra, mindig szívesen szólnak néhány kedves szót a másikhoz. Az olaszok úgy köszönnek, hogy „ciao, bella”, azaz „szia, szépség” – akár a közértben is. Milyen csodálatos így üdvözölni valakit! A nagyobb városokban is ezt a közvetlenséget tapasztaltam, de idén több kis településen áthaladtam, ahol mindenki kíváncsian kérdezgetett, és én is őket. Beszélgettem kecskepásztorokkal, halászokkal, farmerekkel…

Ilyenkor tudatosan megfigyeli az embereket?

Nem, semmi ilyen hátsó szándék nincs bennem. Ezek az élmények inkább feltöltenek, és remélem, kreatív energiában hasznosulnak később.

Éles váltás lehetett a délolasz falvak után Monacóba megérkezni.

A két véglet. Sosem voltam még sem nagy, nemzetközi filmfesztiválon, sem a luxusról szóló városban. Monte-Carlo különleges hely: csodaszép a folyton épülő város, a tenger, a hegyek, a szállodák és üzletek sora – elsodor a varázsa. Csak nem otthonos. Az utcákon sétálva azt állapítottuk meg Goda Krisztával, hogy olyan, mintha egy hatalmas díszletben lennénk. Mintha itt nem laknának emberek. Nincs közért, pékség vagy zöldséges, csak a nyaralók. Vendégként, jelöltként a tenyerén hordozott minket a fesztivál stábja, a gálavacsora és a díjátadó is egészen elképesztő volt. A legjobb kilenc produkcióba hét minisorozat és két film került az Ida regényével együtt, és annak alapján, amiket láttunk, nagyon színvonalas mezőnyben versenyezhettünk.

Az Ida regénye idén elnyerte a legjobb tévéfilmnek járó díjat a Magyar Mozgókép Fesztiválon, és a Duna televízióban fogják bemutatni. A Gárdonyi Géza regényéből készült alkotás főszerepét játszva mennyire tudott azonosulni Idával?

Meg kellett keresnem magamban azt a naivitást, azt az őszinte gyermeki rácsodálkozást, ami őt jellemzi. Ida tizenkét évet kolostorban, szigorú szabályok között élt. Emiatt egyrészt egy ártatlan, naiv kislány, ugyanakkor – a való életbe kikerülve – hamar belevaló, határozott nővé érik, akinek fontos a függetlensége. A regény jóval részletesebb képet ad a főhősökről, mint amennyi egy tévéfilmbe belefér. De így is kerek, helyes, romantikus film lett, köszönhetően a rendező és a stáb profizmusának. Balázs István Balázs operatőr nagyon érzékenyen ábrázolja a kort, gyönyörűek a felvételei, ahogy Kemenesi Tünde jelmezei is. Monte-Carlóban és a Magyar Mozgókép Fesztiválon egyaránt pozitív visszajelzéseket kaptunk. Férfi nézők is azt mondták, hogy kifejezetten jólesett a lelküknek ez a történet.

Egyre több fiatal művésztől hallom, hogy lassan talál rá arra az útra, amely igazán a sajátja. Először ezért tanult anglisztikát az ELTE bölcsészkarán?

Talán ez a korunk sajátja: annyi út áll a fiatalok előtt, hogy nem tudnak dönteni. Én sem tudtam, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, ezért elkezdtem egy iskolát, amelyet hasznosnak tartottam. Miután lediplomáztam, a Pesti Magyar Színiakadémiára jártam, Pál Andráshoz és Őze Áronhoz.

Közben négyszer felvételizett a Színművészeti Egyetemre. Ekkor már nagyon tudta, hogy mit akar?

Addigra lett egy kis tapasztalatom, és megéreztem, hogy mit jelent a színház ereje. Ez a fajta élő, közösségi élmény, együttgondolkodás magával ragadott, és ösztönzött, hogy próbálkozzam a felvételivel.

A harmadik sikertelen felvételi egy erős hasba rúgással érhetett fel.

Akkor igen, így éreztem. De most, évekkel később nyert értelmet az egész. Megtanultam, hogy nem szabad kudarcként megélni az elénk állított feladatokat. Akkor azt gondoltam, hogy utoljára ugrottam neki a felvételinek, de a következő évben zenés színész osztályt indított Novák Eszter és Selmeczi György, s emiatt muszáj volt még egyszer próbálkoznom. Mivel tizenkét évig tanultam zongorázni, nekem a zene legalább olyan fontos, mint a színház, és szerencsés vagyok, hogy a kettőt egyszerre gyakorolhattam, mert ebbe az osztályba felvettek.

Az egyik kedvenc szerepében Molnár Piroska nővére lehetett, a másikban pedig Pogány Judit hasnyálmirigye. Gondolta volna, hogy valaha kimondja ezeket a szavakat ebben az összetételben?

Semmiképp! (nevet) Mindkét előadás izgalmas szakmai állomás volt, és mindkét színésznőtől nagyon sokat tanultam. Például a mániákus igazságkeresést és a precizitást. A Bernd Róza című darab, amelyben Molnár Piroskával játszottam, azért különösen fontos, mert végzett színészként ez volt az első komoly szerepem. A rendezőhöz, Tarnóczi Jakabhoz szoros baráti és szakmai kapcsolat fűz. A Rubens és a nemeuklideszi asszonyok című előadás pedig Esterházy Péter drámájából és a szerző Hasnyálmirigynapló című szövegéből készült átdolgozás. A szöveg intellektusához és humorához fel kellett nőni. Pogány Judit játszotta Rubenst, ami egy egészen izgalmas rendezői választás, ettől is lett ez az előadás annyira erős.

Új társulatban kezd szeptemberben, milyen érzésekkel fut neki a feladatnak?

Egyszerre izgulok, és várom. A társulatnak és az új tagnak egyformán energia megnyílni, befogadni. Nyilván egy összeszokott csapatba érkezem, de valószínűleg üdítő változatosság egy új arc, aki hozhat némi vibrálást a megszokottba.