Ahol a hibás a legértékesebb – gyorstalpaló a modern kori bélyeggyűjtéshez

A „Megmutatja-e a bélyeggyűjteményét?” poént sokszor megkapja?  

Szerencsére inkább gyerekkoromban viccelődtek ezzel.  

A hetvenes években több száz ezer bélyeggyűjtő volt Magyarországon.   

Persze, akkoriban minden második, harmadik fiú gyűjtött bélyeget. Háromszázezer feletti regisztrált tag tartozott a Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetsége alá, de ez egy mesterségesen felduzzasztott szám volt. Elsősorban legális befektetési lehetőségnek szánta az állam, némi kultúrtörténeti értékkel. A tömegre „erőszakolt” hobbi jellegét az is mutatja, hogy inkább ismerkedési apropónak használták a fiatalok.  

Gyűjtőcsaládból származik?  

Gyerekkoromban indításképp megkaptam a családi bélyeg- és éremgyűjteményt, de otthon találkozhattam üveggel, kerámiával, festménnyel, porcelánnal is. A családom nem gyűjtött specifikusan, de volt szépérzékük és kötődésük a művészethez. Én már tudatosabb gyűjtőnek gondolom magam, a bélyeg tekintetében két területre szűkítettem az érdeklődésemet, a festmények közül pedig a geometrikus, konstruktív alkotások vonzanak.  

A bélyegek világában mi izgatja leginkább?  

Egyrészt az 1920 és 1926 közötti magyar postatörténeti időszak. Ekkor ütött be az első nagy infláció, ami a postát folyamatosan új és új névértékű bélyegek kibocsátására késztette, hiszen egyre többet kellett fizetni egy levél feladásáért. A gyűjteményem egy részében ezeket a tarifaváltásokat próbálom bemutatni a belföldre, illetve a külföldre küldött levelekkel. A másik kedvenc területem az 1926–1927-es átállás, amikor a korona-fillér és a pengő-fillér névértékű bélyegek egyszerre voltak forgalomban, és egy átváltási rendszer alapján vegyesen lehetett őket használni a leveleken. 

Hogy lesz valaki ma bélyeggyűjtő? 

Sokan inspirálódnak gyerekkori élményekből vagy meglévő családi gyűjteményből. Akit csak a bélyegek különlegessége ragad meg, az maradhat egyszerű hobbista. Akit beszippant a téma, és a postatörténeti, nyomdatechnikai háttérre is kíváncsi lesz, azt a gyűjtőt már filatelistának nevezném. Közülük többen specializálódnak témára, korszakra, tematikára. A bélyeg a legkisebb pénztárcával is nagyon széles körben, nagy mennyiségben gyűjthető tárgy – főleg, ha a festményekkel állítjuk párhuzamba. Ami itt tíz- vagy százezres érték, az festménykategóriában milliósnak vagy többmilliósnak felel meg. Arról nem is beszélve, hogy sokkal kisebb helyet foglal. 

Értékes vagy inkább szép gyűjteményt hozhatunk össze kis befektetéssel? 

A saját gyűjteményét mindenki szépnek látja, tehát ez garantált. Az értéke viszont sok mindentől függ – a gyűjtött példányok ritkaságától, állapotától, a trendektől – és változhat is. Ha egy kellően speciális területet dolgozunk fel, és a teljességre törekedve, egyedülálló anyagot hozunk létre, az felértékelődhet. Például a FIP, a Nemzetközi Bélyeggyűjtő Szövetség minden évben rendez kiállításokat. Akár a sportban, ha valaki a saját országában már elért egy bizonyos eredményt, a gyűjteményével jelentkezhet a nemzetközi szintű megmérettetésre. Amennyiben ott érmet szerez, az máris megdobja az árait. De ha nem kiállító, viszont egy speciális témát talál, majd az összegyűjtött anyagát publikálja, azzal másokat is arra ösztökélhet, hogy azt a területet kutassák. Így a saját, már komplex gyűjteményének presztízse nő, ha a témája keresett, népszerű lesz. 

Az aukciós piacon tere van a bélyegeknek? 

Abszolút. Itthon három aukciósház is foglalkozik a filatéliával, a Darabanth Kft. a piacvezető, ahol kéthetente kerül sor árverésre.  

Hány gyűjtő van most Magyarországon?  

Négy-ötezer a laikus vásárlókkal és a profi kiállítókkal együtt. 

A bélyegek közül a legértékesebbek minden nemzet első sorozatai, első bélyegei. Párhuzamba állítva a képzőművészettel: olyan, mintha csak a 19. században születtek volna milliós művek, utána minden más filléres darab maradna? 

Valóban a korai periódusok, az első húsz-ötven év termése a legkedveltebb. Az első bélyeg 1840-ben, Angliában került forgalomba, a Habsburg Birodalom 1850-ben követte. Ami viszont még kincskategória, és bármelyik korszakhoz kötődhet, az a nyomdai hibás bélyegek köre. Ha egy szín lemaradt, ha a középrésze fordított, ha sérülés keletkezett a nyomóducban, akkor ezeknek a példányoknak az egekbe szökik az ára. Ezek nagy része katalogizált, egy része egyedi hiba, de mind itthon, mind a nemzetközi piacon keresett objektumok. Például tudok mutatni egy első kiadású bélyeget az 1950-es Gyermek sorból, amelynek az eredeti felirata az Utánpótlásunk a jövő harcaihoz volt. Viszont ezt egyszer csak politikai okokból visszavonták, és Szabad hazában boldog ifjúságra cserélték. Természetesen az eredeti a nagyobb érték. Vagy az úgynevezett Győzelmi bélyeg is igazi kuriózum, ezt az 1954-es foci-világbajnokságra készítette a Magyar Posta. Bíztak abban, hogy megnyerjük a döntőt, elkészült a bélyegterv, elfogadták, kezdődött a gyártás. Viszont miután vesztettünk, a már kinyomtatott példányokat bezúzták – néhány azért persze „túlélte” a megsemmisítést. Ezekért most milliós összeget fizetnek. 

Már akkor tudták, hogy ezek értékesek lesznek, és a postáskisasszonyok vagy a nyomdászok eltették? 

Nyilván tudni lehetett, hogy ezek kuriózumok lesznek, de ott volt a nyomasztó politikai döntés a megsemmisítésükre vonatkozóan, így nem tudom, pontosan miként kerülhettek ki a megmentett darabok. Negyven-ötven éve sokkal nagyobb értéke volt például a hibás Gyermek-példányoknak, mint ma, mert azokat elő sem merték venni a gyűjtők. A hetvenes-nyolcvanas években öt-hatezer forintot értek, ami akkor két-négy havi fizetésnek felelt meg. Ma 80–150 ezer forint között cserélnek gazdát. Hozzáteszem, a postán is nagyon sok bélyeggyűjtő volt. Az ötvenes években Kossa István közlekedés- és postaügyi miniszter fantasztikus gyűjtemény tulajdonosa volt: mind klasszikus, mind modern tévnyomatokból, specialitásokból bőven volt nála. A kollekcióját jobbára a rendszerváltás után értékesítették. 

Vannak, akik „nemcsak” a bélyegek gyűjtik, hanem a postázott példányokat is borítékkal, képeslappal, bélyegzővel. 

Ez az úgynevezett „teljesek” gyűjtése. Amikor postatörténeti anyagot gyűjtök, én is azokat a borítékokat keresem, amelyekről nincs leáztatva a bélyeg, nem szakadt, nem hibás, megállapítható a tarifa, a feladási és az érkezési bélyegző. Ezek az ötvenes évekig népszerűek a gyűjtők körében.  

Miért tett el valaki egy borítékot mondjuk 1941-ben? Még ha a levél érzelmi vagy hivatalos értéket képviselt is számára, de a boríték, amit feltépett, miért maradt meg? 

Mert sokkal nagyobb becsben tartották a magánlevelezést is, pláne, ha dokumentációs értékű volt a tartalom. Nemesi családoknál több évszázadra visszamenően megőrizték a leveleket a családi archívumban. Később ezek kereskedelmi forgalomba, majd gyűjtői kezekbe kerültek. Amikor már sejteni lehetett, hogy a bélyeg érték, akkor azért tartották meg a borítékot. Persze a legtöbben leáztatták, ezért is különlegesség, ha megmaradt a borítékkal, a levelezőlappal együtt.  

Melyik volt a hazai piacon a legdrágább eladás?  

Egy 1867-es kiadású színtévnyomatos, Kőbánya bélyegzésű levél, ez a híres Kőbánya-tévnyomat, amit több mint huszonöt éve vettek meg egy aukción. Ez akkor 42 millió forintot ért, de egy befektető segítségével ma a Bélyegmúzeumban megtekinthető. A nemzetközi aukciós piacon nem ritka a millió dolláros, eurós eladás – vagy egy jó sztori, vagy a nagyon kis példányszám tudja így felverni az árat. Például 2001-ben Németországban kiadtak Audrey Hepburnről egy bélyeget, amit a családja és a nevét viselő alapítvány visszavonatott, mert előnytelennek vélték a színésznő ábrázolását – cigarettával a szájában. Viszont néhány tucat gyűjtőhöz került, ezeknek ma már százezer eurós ára lett, annak ellenére, hogy kortárs bélyegről beszélünk.  

Van értelme a mai bélyegeket gyűjteni?  

Az utóbbi öt-tíz évben is jelentek meg limitált kiadású sorozatok, évi két-három szett. Ezek értéke szerintem növekedni fog. Az általános kiadásokat a gyűjtők nem a befektetés miatt veszik, hanem mert egyszerűen tetszik nekik, és az országgyűjteményükbe beteszik. (Az országgyűjtemény egy adott ország kibocsátásait jelenti, általában egy periódust határoznak meg a gyűjtők, és abban az időszakban vagy onnantól keresik a megjelent bélyegeket – a szerk.) Azt nem tartom kizártnak, hogy ha a bélyeg egyszer teljesen elveszíti a funkcióját, akkor még inkább felértékelődik ez a hobbi, mert ténylegesen „régiséggé”, egy letűnt kor emlékévé válik.  

Hol vadásznak kincsekre a gyűjtők?  

Online felületen vagy bélyeggyűjtő körben találhatunk cseretársakat – ez az első fokozat. Akit hajt a lendület, az kereskedőket, aukciósházakat, online értékesítési felületeket – mint a Vatera, a Jófogás vagy a Galéria Savária – is figyel. A magyar internetes platformok bélyegszempontból szegényesebbek, a külföldiek – például az eBay – sokkal gazdagabb kínálatot biztosítanak, jobb forrás azoknak, akik ambiciózusan, tudatosan építik a gyűjteményüket.  

Bukkannak még fel meglepő darabok? 

Igen, hiszen sok gyűjtemény hagyatékokban húsz-harminc évet is pihen, ha a család nem nyúl hozzá. Amennyiben ezeket korábban nem publikálták, okozhatnak meglepetést. Került már elő jelentős anyag majdnem az enyészetté vált gyűjteményből, amikor a család bevitte az aukciósházhoz. Pár éve egy több száz millió forintos bélyeggyűjtemény vált eladóvá, de ott a gyűjtő úgy rendelkezett, hogy a halála után a kollekció azonnal kerüljön vissza a kereskedelmi körforgásba.  

A legnagyobb hazai szereplőknél ez a hobbi egy nagyobb képzőművészeti gyűjteményhez csatlakozik, vagy csak a bélyeg iránti szenvedély munkál bennük? 

A kétharmaduknál a bélyegen van a fókusz, erre áll rá a szemük, erre költenek a legszívesebben.  

Itt az üzletben művészi a rendetlenség, mindenfelé bélyegek, képeslapok, könyvek hevernek. Az értékesebb darabokat nem itt tartja? 

De, vannak itt is. Lopástól nem tartok. Ha valaki nekiállna kikeresni a legértékesebb darabokat, akkor azt hiszem, elég sok ideje rámenne. Egy galériában lehet kétszáz festmény, öttel sem több, sem kevesebb, mert pontos leltárt vezetnek. Egy bélyegkereskedésben minimum több ezer, de nem ritkán több tízezer bélyeg található, lehetetlen és szükségtelen napi leltárral követni. Úgy tűnik, mintha kupi lenne, de nem is kell olyan rendnek lennie, mint egy művészeti galériában. Ott a kiállításon van a fókusz, itt elég, hogy ha én pontosan tudom, mi hol van. 

A magyar bélyegek csak itthon keresettek?  

Itthon és külföldön is gyűjtik, de általában minden gyűjtő számára a saját nemzetének bélyegei a legizgalmasabbak. A szocializmus időszakában a magyar kötődésű, ám külföldön élő gyűjtők többet fizettek a hazai bélyegekért, mint az itthoniak. A kereskedők a valutában érkező ellenérték miatt szívesen is üzleteltek velük. Mivel a bélyeg pici, rengeteg kijutott. A rendszerváltás után a folyamat megfordult, mert a jó bélyegek döntően visszakerültek az anyaországba, ott lehetett (és lehet) a legjobban értékesíteni. 

Melyik darabtól dobbanna meg most a szíve, ha a kezébe kerülne? 

A piros, háromkrajcáros 1867-es bélyegtől biztosan. Ez egy rendkívül kurrens példány, tíz-húsz létezik belőle – ebből kettő levélen. Ha egy ilyen leáztatott bélyeget sikerülne szereznem, az nagy csoda lenne, nem igazán hiszek benne. Ezenkívül a legtöbb nagy magyar tévnyomat, mint a Fordított Madonna, a Nagymánya vagy a Pöttyös Ferenc József (az első kőnyomatos magyar bélyegkiadás kétkrajcáros címlete, amelyen a császár arcképe foltosra sikeredett – a szerk.) volt már a kezemben, adtam el gyűjtőknek. Erre kereskedőként büszke vagyok, hiszen az üzlet hírneve ezáltal nő. Azt persze sajnálom, hogy nem tarthatom meg magamnak a legjobb darabokat.