Ünnepel Románia: 175 éve tartották az első nemzeti gyűlésüket

A számbelileg egyre gyarapodó, javarészt földműves erdélyi románság csak a 18. század végétől ébredt öntudatra. Az 1848. március 15-i forradalom győzelme után a Magyarország lakosságának mintegy felét kitevő nemzetiségek saját helyzetük javulását, az Erdélyben már a lakosság többségét kitevő román közösség autonómiájának megvalósulását remélte. A Batthyány-kormány azonban a politikai nemzet fogalmából kiindulva a nemzetiségeknek csak a nyelvi vagy a kulturális igényeit fogadta el.

A forradalom egyik fő követelése volt az unió Erdéllyel, amit az áprilisi törvények VII. cikkelye törvénybe is foglalt. Az uniót azonban az erdélyi országgyűlésnek is el kellett fogadnia, érvénybe pedig csak a királyi szentesítés után léphetett. A kolozsvári diéta összehívása egyre késett, mivel a bécsi udvar által másfél évszázadig külön kezelt országrész egyesülése Magyarországgal az első felelős magyar kormány helyzetét erősítette volna.

A sokszínű román nemzeti mozgalom legbefolyásosabb alakjai, köztük a fogarasi görögkeleti püspök, Ioan Lemeni, George Barit történész, az első erdélyi román újság alapítója, Eftimie Murgu lugosi jogász, a radikális szárnyat képviselő fiatal Avram Iancu kezdetben nem ellenezték az uniót. Egyik legfőbb okuk az volt, hogy aggasztotta őket a szerbek által követelt Temesvár-központú vajdaság, és szerettek volna a magyar kormánytól segítséget kapni, hogy megszabaduljanak az alávetettségtől a szerb vallási vezetők dominálta görögkeleti egyházban.

Követelték emellett a jobbágyfelszabadítást – Erdélyre ugyanis nem terjedt ki a magyar törvényhozás illetékessége, így a milliós erdélyi jobbágyság helyzete április után sem változott –, valamint a román nyelv használatát a közigazgatásban és a román nemzet nemzetként való elismerését.

Az unió hívei a következő hetekben fokozatosan háttérbe szorultak, s egyre erősödött Simion Barnutiu befolyása, aki elutasított minden tárgyalást addig, amíg a magyarok a románokat nemzetnek nem ismerik el, mert „nemzet nélkül a köztársaság is zsarnokság… a menny is pokol”. A Balázsfalván, az erdélyi románság politikai, vallási és kulturális központjában április 30-án tartott gyűlésen a jobbágyfelszabadítás ígéretével megnyerte magának a parasztokat és a gyűlést nélküle kezdeményező radikális fiatalokat, ezzel átvette a román nemzeti mozgalom irányítását, a magyarbarát erők teljességgel háttérbe szorultak.

Az erdélyi románok nemzeti gyűlését végül május 15-re, Balázsfalvára hívták össze, s a városkában 30-40 ezres tömeg gyűlt össze, köztük voltak a moldovai és havasalföldi forradalmárok képviselői is. A mozgalom vezetői már az előző napon, a helyi görögkatolikus székesegyházban elfogadták Barnutiu álláspontját, amit ő így summázott: a magyarokkal való együttműködésből és Erdély uniójából a románoknak csak káruk származna, „a magyar szabadság asztalán minden falat mérgezett”.

A gyűlést május 15-én megnyitó Barnutiu feleskette a tömeget az uralkodó és a román nemzeti érdekek iránti hűségre, az eskü azt is tartalmazta, hogy munkálkodnak (a lehetőségekhez mérten) a jobbágyság megszüntetésén is. A másnap elfogadott, 16 pontból álló határozat követelte a román nemzet elismerését (a magyar, a szász és a székely nemzet mellett), arányos országgyűlési képviseletét, évenkénti nemzeti gyűlések megtartását, a román nyelv használatát az állami életben, a román nyelvű oktatás megszervezését egészen az egyetemig, az úrbéres szolgáltatások és a papi tized eltörlését és a parasztok rovására elkövetett földfoglalások jóvátételét, független román nemzeti egyház létrehozását, a céhrendszer eltörlését, az esküdtbíráskodást, a sajtószabadságot, az Erdély és a dunai fejedelemségek közötti vámok eltörlését. 

Az utolsó és legfontosabb pont azt követelte, hogy az erdélyi országgyűlés ne döntsön az unióról Magyarországgal, „míg a román nemzet is nem lesz alkotmányos nemzet, tanácskozó és határozó szavazattal az ország törvényhozásában”. A határozatot a május 17-i zárónapon petícióba foglalták, és azt az uralkodónak és az erdélyi országgyűlésnek is eljuttatták, de a küldötteknek megtiltották, hogy a diétán bármilyen alkudozásba bocsátkozzanak. Életre hívták továbbá Andrei Saguna görögkeleti püspök elnökletével, de Barnutiu tényleges irányítása alatt a Román Nemzeti Bizottmányt a nemzeti mozgalom irányítására Nagyszeben (az erdélyi ortodox püspökség székhelye) központtal. A gyűlés követeléseit Barnutiu által megszövegezett kiáltványban is összefoglalták, amely a „románok… fegyverkezzetek!” szavakkal zárult.

A május 30-án összeült erdélyi országgyűlés a román követelések ellenére kimondta Erdély és Magyarország unióját, amelyet V. Ferdinánd június 10-én szentesített. Az uralkodó fogadta a románok küldöttségét is, de üres kézzel bocsátotta el őket. Az unió megvalósulása után a jobbágyfelszabadítás késett, a román parasztok ellene szegültek a magyar kormány újoncozásának, megkezdődött az elégedetlen románok fegyveres szervezkedése. A szeptember 25-i második balázsfalvi román nemzeti gyűlés résztvevői hűségesküt tettek a császár mellett, érvénytelennek mondták ki az uniót, és fegyverbe szólították a román népet.

A szabadságharc leverése után mind a románok, mind a magyarok csalódására Erdélyt az osztrák koronatartományok közé sorolták, és régi alkotmányától megfosztva, a szászokra támaszkodva német szellemű igazgatás alá helyezték.