A Biden-doktrína: nyilvánosan kiabálj, a háttérben suttogj

Amióta a Hamász a múlt hónapban ámokfutásba kezdett, Joe Biden amerikai elnök viszonylag ügyesen játssza azt, amit nem is gondoltunk volna róla: az egyensúlyozást. Nyilvánosan kifejezte Amerika határozott eltökéltségét, hogy támogatja Izraelt, és elrettenti Iránt és másokat a háború kiszélesítésétől. Négyszemközt azonban azt suttogta izraeli szövetségesi fülébe, hogy a válaszcsapásoknak arányosnak kell lenniük, meg kell akadályozni, hogy a válság kiszélesedjen és így kezelhetetlenné váljon.

Mintázatok

Ahogy a gázai áldozatok száma növekszik, ezt az egyensúlyt egyre nehezebb fenntartani. Ilyen módon a közel-keleti helyzet – ahol Biden a szaúdiaktól és számos más nehéz helyzetben lévő szereplőtől is önmérsékletet kér – kezd az amerikai külpolitika globális parabolájává válni – írja a Bloomberg kolumnistája.

Kelet-Európában hasonló helyzet alakult ki. Ha az USA nem állt volna az élre Kijev támogatásában Vlagyimir Putyin orosz elnök agressziójával szemben, az európaiak és más nyugati szövetségesek már rég lemaradtak volna. Ukrajna talán már Putyin csizmája alatt lenne, Moldova és más volt szovjet köztársaságok – talán még a balti NATO-tagok is –  a Kreml célkeresztjében lennének.

Kijev melletti kitartó kiállása mellett azonban Biden Zelenszkij fülébe is suttogott. Mégpedig azt, hogy vissza kell fognia háborús stratégiáját, nehogy az orosz–ukrán konfliktus kiszélesedjen, és Moszkva–NATO-összecsapássá vagy akár harmadik világháborúvá fajuljon. Ehhez az kellett, hogy Egyesült Államok korlátozza, és ütemezze fegyverszállításait, valamint megszabja azt is, hogy európai NATO szövetségesei például Németország, milyen fegyverzetet adjanak át Ukrajnának. Európának ma Washingtonból fújják a passzátszelet.

Biden a nyilvánosság előtt azt közvetíti, hogy nem diktál az ukránoknak, nem köt kompromisszumot a nevükben, nem erőltet rájuk béketárgyalásokat. A háttérben azonban azt suttogja Zelenszkij fülébe, hogy 

Valamivel kisebb léptékben, de ugyanez történik Kelet-Ázsiában is. Ott az USA azt tanácsolja dél-koreai szövetségeseinek, hogy viszonylag korlátozott ellencsapásra készüljenek, ha Észak-Korea végül csak beváltja fenyegetését, és nekimegy déli szomszédjának. Az amerikaiak attól tartanak – csakúgy, mint Putyin esetében –, hogy ha elgurul Kim Dzsongun gyógyszere, és támad, az ellencsapásra atomfegyverrel reagálni az észak-koreai diktátor, ami viszont beláthatatlan következményekkel járna.

Hasonló mintázat figyelhető meg az amerikai diplomáciában Tajvan, és a Fülöp-szigetek esetében. Biden nyilvánosan kiáll mellettük, és figyelmezteti Pekinget, hogy rossz vége lesz az erődemonstrációnak. Négyszemközt azonban arra szólítja fel szövetségeseit, hogy ne provokálják a kínai sárkányt. Másik kérdés, hogy hazai pályán ezt nem sikerült megvalósítania, hiszen Nancy Pelosi tajvani látogatásánál kevés nyíltabb provokációt lehet elképzelni.

Egyensúlyozási kényszer

Az USA szuperhatalomból egyfajta „szuperkorlátozóvá”, egyensúlyteremtővé vált – részben kényszerből. A realitások arra kényszerítik Washingtont, hogy gyakorlatilag folyamatosan igazítsa a helyzethez külpolitikáját – nincs olyan doktrína, amely évekig, évtizedekig érvényes lenne.

Az Obama-kormányzat idején, amelyben Biden alelnök volt, a nagy ötlet az amerikai külpolitika fordulata volt. A terv az volt, hogy fokozatosan kevesebb diplomáciai, katonai és stratégiai energiát fordítanak Európára, a Közel-Keletre és a világ más részeire, és többet Ázsiára, ahol az USA legnagyobb kihívójával, Kínával néz szembe.

De Putyin, az iráni mollák, az észak-koreai diktátor és a glóbusz más bajkeverői mintha nem fogadnának szót Washingtonnak. Olyan geopolitikai problémákat, feszültségeket generálnak, amelyekbe az Egyesült Államok kénytelen beavatkozni. Nincs Pax Americana, a nyugati típusú kapitalizmus gazdaságilag lehet ugyan sikeres, de arra azért nem képes, hogy megteremtse a világbékét.

Biden így kénytelen-kelletlen, de felismerni kényszerült azt, hogy az USA nem engedhet meg magának fordulatokat, nem koncentrálhat egyedül Kínára – mindenhol szükség van rá. Madeleine Albright volt külügyminiszter mondta egyszer, „nélkülözhetetlen nemzet”. Vezetése nélkül a világ anarchiába süllyedne. Ez a kényszer könnyen túlterheltté teheti – nemcsak az amerikai diplomáciát, de a gazdaságot is. Már az izraeli háború kitörését megelőzően is lőszerhiánnyal küzdött a NATO, a Hamász támadása óta viszont egyre erősödnek azok a hangok, amelyek Izraelt tennék prioritássá.

Összeállnak a tengelyek

Hiába cáfolja Irán, hogy köze lenne Izrael megtámadásához, neki, és szövetségesének Oroszországnak nagyon is kapóra jön ez a konfliktus, hiszen megosztja, eltereli a nyugat erőit és figyelmét.

Kína már most a világ legnagyobb haditengerészetével rendelkezik, és körülbelül egy évtizeden belül nukleáris fegyverek tekintetében az Egyesült Államokkal akar egyenlővé válni. Alakulóban van a Kína–Oroszország–Irán–Észak-Korea-tengely, s a helyzetet még veszélyesebbé teszi, ha Iránnak és Észak-Koreának is lesznek nukleáris fegyverei. Egy kétpárti kongresszusi bizottság nemrég közzétett jelentése felszólítja a kormányt, hogy hatalmas összegeket fektessen be hagyományos hadseregébe, a cél, hogy egyszerre legyen képes elrettenteni vagy legyőzni Oroszországot, Kínát, Észak-Koreát és Iránt, a tengertől az űrig minden területen. Az alternatíva az lenne, ha Amerika nukleáris arzenálját olyan mértékben bővítené, hogy az képes lenne felvenni a versenyt Oroszország és Kína együttes erejével. Ez olyan új fegyverkezési verseny elindítását jelentené, amelyet nem látott még a világ.

Ez a felismerés áll az amerikai külpolitika hátterében: jobb most időt nyerni, megakadályozni, hogy a regionális háborúk kicsússzanak az irányítás alól, egymásba érjenek és kezelhetetlen, globális válsággá fajuljanak. Theodore Roosevelt ismert mondása volt, hogy „beszélj kedvesen, de tarts egy jókora botot a kezedben, s messzire jutsz”. Biden esetében most fordítva érvényes a bon mot.