Narancsillatú város a Guadalquivir partján

Amióta az egyik fapados légitársaság közvetlen járatot indított Budapestről Andalúzia fővárosába, Sevillába, számtalan visszajáró magyar vendég kapott rá, hogy rendszeresen tegyen egy délnyugati kirándulást a spanyol valóság mélyére, egy olyan városba, amely a rohamtempóban modernizálódó Barcelonával és Madriddal ellentétben a tradicionális kultúra talaján áll.

A repülőn szanaszét ültetett kis csapatunk szinte minden tagja kapott praktikus tanácsokat valamelyik közelében ülő honfitársunktól, mondván, „mikor először jöttem, még én sem tudtam, hogy...”.

Az első meglepetés akkor ért minket, amikor a közösségi lakásmegosztó honlapon alig tudtunk választani a szebbnél szebb lakások közül, pedig jártunk már Velencében és Athénban is többek közt ennek az alkalmazásnak a segítségével, ám egyik helyen sem láttunk ennyi fantáziadúsan berendezett „IBUSZ-lakást”.

Óvárosi séták

Az igazi csúcsot azonban mégis a régi városfal és a Guadalquivir partja közt megtett óvárosi séták jelentették. Sokáig nem értettük, mi az a kellemes, a jázminéhoz hasonlatos illat, amelyet lépten-nyomon érzünk, majd egy idő után kiderült, a narancsfák a felelősek a kellemes élményért. Ebben eleinte amúgy azért kételkedtünk, mert hatalmas, érett narancsok (spanyolul: naranja) lógtak a fákról mindenütt, s csak később jöttünk rá, hogy a narancsfa olyan különös növény, amely egyszerre virágzik és terem.

Az illathoz pedig tetszetős látvány is társul. A régi városrészben mindenhol szépek a házak, a karbantartásukat nem hanyagolják el. Az utcák sorát körülbelül 100-200 méterenként hangulatos kis terek szakítják meg, szökőkúttal, csobogóval. 

Ha pedig bekukkant valaki az éppen szellőztetett házak udvarába, lépcsőházába, tiszta és hangulatos patiókra – belső udvarokra – és csempével díszített falakra lehet figyelmes.

A világörökség három pillére

A látnivalók közül kiemelkedik az a három műemlék, amely egyszersmind a világörökség részét képezi. Az első a katedrális, a Catedral y la Giralda, amelyet 1402 és 1519 között építettek a régi mór főmecset romjain. Megmaradt viszont a templommal összeépített minaret, azaz a külső falain az arab díszítőművészet csipkeornamentikáját magán hordozó Giralda, igaz, később a spanyolok reneszánsz harangházat és óratornyot is építettek rá. A világ legnagyobb gótikus székesegyházával, amelynek falai között temették el később Kolumbuszt is, az arab uralom alóli 1248-as felszabadulásukért fejezték ki hálájukat a sevillaiak.

A mórok által emelt épületek romjaira épült a sevillai királyi palota, az Alcazar is, amelynek munkálatait Kegyetlen Péter király az arab uralom alatt élő keresztény mozarabokra bízta. Ők alakították ki az úgynevezett mudéjar stílust, amely a gótikus vagy reneszánsz épületeket az iszlám művészet elemeivel ötvözte. Jellemzői a geometrikus mintákat ábrázoló színpompás csempék, amelyeket viszont egyszínű elemekből raktak ki, tehát iszonyúan aprólékos munka lehetett a több épületszárnyból álló Alcasar díszítése. Az épületekhez a nyári forróság elől menedéket nyújtó buja növényzettel beültetett kertek csatlakoznak.

Egy kávé a XIII. Alfonzban

Az Alcazar felépítése olyan alaphangot adott a városnak, amely a mai napig rezonál, hiszen az épületek csempedíszítése az évszázadokon átívelve egészen mostanáig meghatározza a helyi építészetet. Újabb példáit láthatjuk a rengeteg templomban vagy az olyan palotákban, mint a jelenleg is az Alba hercegek tulajdonában lévő, de látogatható Palacio de las Duenas, vagy a lodzsás Pilátus-házban, ahol a Gérard Depardieu-vel forgatott 1492 több jelenetét is felvették, vagy a szintén a világörökséghez tartozó Archivo de Indiasban, amely a gyarmati adminisztráció központja volt egykor. Végül, de nem utolsósorban ez a díszítés él tovább a legszebb sevillai szálloda, a XIII. Alfonz Hotel belső termeiben, ahol feltétlenül meg kell inni minden Sevillába látogatónak legalább egy csésze feketét.

Gasztronómia és vallási turizmus

A sok szépségtől eltelt turista lazításként körbejárhatja a tapasbárokat, amelyek közül valamelyik szinte mindig látótávolságon belül van. A tapák, azaz a kis adag ételek 2,5 és 4,5 euró közötti áron rendelhetők. A porciók azonban változó nagyságúak és a színvonal sem teljesen egyenletes. Ajánlható a Venerables téren található Casa Roman és az Hosteria del Laurel. Finomak az andalúz vörösborok (spanyolul: tinto), ám nekünk a legtöbbször a riojaiakat ajánlották, amelyek egészen kiválóak voltak. Közülük is kitűnt a 2018-as Muga és Vina Alberdi.

Sevilla a vallásturizmus egyik célpontja is, hiszen messze földön híresek a Santa Semena, azaz a nagyhét rendezvényei. 

Márciusban már mozarab fejfedőben gyakorolták a fiatalok a hatalmas faalkotmányok cipelését. Egyelőre persze még a szentek szobrai nélkül. Vasárnaponként pedig hihetetlen eleganciával vonulnak az egykori Al-Andalusz lakói a katolikus templomokba.

Kihagyhatatlan természetesen a flamenco is, csodálatos előadást láthatunk megfizethető áron a romantikus hangulatú egykori zsidónegyed közelében (Barrio Santa Cruz), a Casa de la Guitarrában. Végül áprilistól indul a bikaviadal-szezon a hatalmas városi arénában. Aki pedig a festészet szerelmese, nos, neki komoly vonzerő lehet, hogy a város szülötte volt Velazquez és Murillo.