Életben maradnak a mozik? Ez a legégetőbb kérdés Hollywoodban

Úgy tűnik, a szélesvászon újra bajban van. A Covid-járvány és streamingszolgáltatók pofonjától még nem tért magához az amerikai mozi. A járványtól megszabadult a világ, de úgy tűnik, hogy a digitális streaming az otthoni kényelem részévé vált. A világjárvány előtti 2019-es évhez képest a jegyeladásokból származó bevételek 40 százalékkal csökkentek. Félő, hogy mozipénztárak kasszái már soha nem csilingelnek olyan szépen, mint a járvány előtt. Vigaszt jelenthet talán az a tapasztalat, hogy nem ez az első alkalom a mozi történetében, amikor egy új médiarivális színre lép.  

Akárcsak egy bankpánik moziváltozata, ahol az ügyfelek elmenekülnek a pénzintézetektől. Természetesen a nagy gazdasági világválság traumája volt a fő ok, amely 25 százalékos munkanélküliséggel, gyenge szociális hálóval, éhezéssel és reménytelenséggel sújtotta a társadalmat, mélyebb sebet ejtve az akkori generáción, mint a második világháború.  

Hollywood számára különösen fájdalmasnak bizonyult a nehéz időszak. A nickelodeon (a filléres mozi) napjai óta a filmipar immunisnak tartja magát az „egyszer fent, egyszer lent” természetes ciklusaival szemben. Amikor beütött a krach, igazából hidegen hagyta az, amit az iparág veteránjai is a gazdasági örvény első igazi viharának hívtak. 

Pénzügyi szempontból a mozi történetének legrosszabb éve az 1931-es év volt a Variety magazin akkori becslése szerint. A húszas évek jazzkorszakában a jellemzően heti több mint 100 millió hűséges mozilátogatói szám 1931-re 65 millióra esett vissza, ami 40 százalékos csökkenés. Az elkövetkező években ez a hanyatlás meredek, folyamatos és látszólag visszafordíthatatlan volt.  

A rádióhallgatáshoz ugyanis nem kellett belépőt fizetni, Így könnyen elérhető alternatívát kínált a szórakozni vágyó, ám szegény közönségnek. 

Az első világégést követő társadalmi fellélegzés korszakában megnőtt a szórakozás iránti vágy, s erre kiváló alkalmat kínált a rádió – amely a hedonista jazzkorszak ellenére is, még mindig luxuscikknek számított. Igazi veszélyt azonban nem jelentett, hiszen az ember társas lény, természeténél fogva szeret társaságban lenni, másokkal találkozni – erre a mozi kiváló lehetőséget kínál. Arról nem is beszélve, hogy a lázadó kamaszok máshol nemigen találták meg a terepet a szülői felügyelettől való megszabadulásra – a sötét nézőtér által kínált lehetőségekről már nem is beszélve.  

Mindezek ellenére Hollywood már látta a közelgő viharfelhőket az égen. Sam Warner, a négy Warner testvér közül a legelőrelátóbb megértette, hogy a filmeknek tartalmazniuk kell a hangot. Az olyan korabeli sikerfilmek, mint a The Jazz Singer (1927) vagy a The Singing Fool (1928) kasszasikere azt sugallta, hogy a hangosfilm (tánccal és dalokkal) könnyen diadalt arat az arc nélküli doboz, a rádió felett.  

A rádió azonban hamarosan elérte azt a fordulópontot, amikor végleg a tömegkultúra részévé vált. Borsos ára ellenére, 1931-ben az NBC elnöke, Merlin H. Aylesworth úgy becsülte, hogy

Nehéz megbízható mérőszámokat találni arról, hogy mekkora darabot szippantott el a nézőközönségből a rádió. 1932-ben egy vasárnap délután egy vállalkozó szellemű kereskedelmi riporter végigsétált lakóházának folyosóin, és belehallgatott abba, hogy mit hallgatnak a szomszédok. A hangszórókból szinte mindenhol a New York-i Filharmonikusok hallatszottak – a legendás karmester, Arturo Toscanini vezényletével. 

Moziba csábító trükkök

A mozitulajdonosok, hogy az emberek fülét leszedjék valahogy a rádióról, mindenfélével próbálkoztak. Csökkentették a belépők árát, sok helyen a mozilátogató két játékfilmet, egy rajzfilmet és egy híradót is megnézhetett potom összegért. Ilyen árak mellett viszont számos tulajdonos nem tudott kijönni a pénzből, és kénytelenek voltak végleg bezárni. A működő filmszínházak száma az 1930-as 22 ezerről 1933-ra 15 ezerre csökkent. 

Több helyen különféle közönségcsábító trükköket, ötleteket vetettek be. Egy New York-i mozi például ingyen kínált cigarettát és kávét. Azonban ezek sem nyilvánultak tartós megoldásnak. 

A nehéz idők, amikor az embereknek elsősorban a megélhetésre kellett koncentrálniuk, több millió hallgatóval gyarapították a rádió közönségét, miközben milliókat vettek el a drága mozitól. Azt az 50 centet, amibe a mozi kerülne, inkább ételre vagy ruhára, illetve a legszükségesebbre költötték az emberek.  

A mozitulajdonosok is extra bevételekért küzdöttek.

Mindez egy bizonyos George Lucas nevű fickóhoz köthető, aki megmutatta a különbséget a csőd és az óriási bevétel között.  

Régen sem szerették a reklámot a moziban

A képernyőn megjelenő fizetett hirdetések szintén nagy bevételt hoznak, viszont ez ingoványos terület.  A közönség hajlandó volt elviselni a rádióreklámokat, de azt, hogy a belépő kifizetése után reklámokkal bombázzák őket, már egyértelműen elutasítja. Ez viszont a reklámozókat riasztotta el. 

Fokozatosan, gyötrelmes lassúsággal tért vissza az elveszett közönség a mozikba. A New Deal segélyprogramjai enyhítettek valamelyest a nélkülöző amerikaiak gondjain, és elkezdtek visszaszivárogni a mozitermekbe. Felismerve, hogy a film mennyire szerves része az amerikai jólétnek, néhány kormányzati programban még mozijegyek osztogatása is szerepet kapott. A rádiórajongók megtanultak válogatni a kedvenc műsoraik között, és rájöttek, hogy a kétféle szórakozási módot együtt is élvezhetik anélkül, hogy bármelyikről is le kellene mondaniuk.  

Ennek következtében 1935-től a tendencia megfordult, és lassan felfelé irányuló pályára lépett. A következő években egyértelmű felívelés következett be az életszínvonalban, amit mozilátogatások számának emelkedése is jól tükrözött.  Pár év múlva az amerikaiak úgy özönlöttek a mozikba, mintha a rádió soha nem létezett volna.