Érvek a nyugdíjreform mellett

Emiatt alapjaiban rengetheti meg e fő pillér alapzatát, ha a nemzedékek közötti bizalom meginog. Kevésbé metaforikus megfogalmazásban: milliók életét fenyegetheti az időskori elnyomorodás, ha az első pillér a ránehezedő fokozódó túlterheltség miatt porladni kezd. Ráadásul ez a veszély nem tiszteli a határokat: mindinkább összeurópai gonddá válik.

A hazai nyugdíjrendszer alapvetően a tőkésített magánnyugdíjpénztárak (a második pillér) bevezetése óta nem változott, csak finomhangolások történtek. Jelen pillanatban is a felosztó-kirovó elvre épülő állami nyugdíjpillér az, ahonnan még a ma nyugdíjjárulékot fizetők is a leendő nyugdíjuk háromnegyedét várhatják.

A harmadik pillér, az önkéntes nyugdíjpénztár, eleve gyengébb alapokra épült, mert az önkéntes jelleg miatt nagymértékben függ attól, hogy mennyire támogatja az állam adókedvezményekkel, mennyire támogatja a munkáltató tagdíj-kiegészítésekkel, a több százezernyi egyéni vállalkozó mennyire látja szükségesnek az önkéntes pénztári tagságát, vagy éppen a pénztártagok mennyire látják ésszerűnek tagságuk fenntartását és tagdíjaik növelését.

A nyugdíjrendszer negyedik pillére hivatalosan nem létezik, valójában viszont idetartozik minden magánmegoldás a biztosítók által kínált üzleti nyugdíjbiztosításoktól a nyugdíj-előtakarékossági számláig . Az alapvető problémát az jelenti, hogy Magyarországon a lakosság jelentősebb része számára a nyugdíj változatlanul az első pillérből – és részben a másodikból – származik majd, és ezen lényegében nem sikerült változtatni az elmúlt tíz évben sem. Ez önmagában még nem is lenne probléma, de a mi esetünkben az első pillért két hatalmas szökőár folyamatosan rombolja. Az egyik a magyarországi foglalkoztatási helyzet, amely kirívóan rossz az Európai Unió egészét tekintve is, a másik pedig a hamarosan lecsapó demográfiai cunami.

Köztudott, hogy már a mai nyugdíjakból is csak 11 havit fedeznek a járulékbevételek , a hiányt más forrásból kell megoldani, ez pedig jellemzően adóbevétel vagy külföldi hitel. Ha demográfiai kényszerek és politikai ígéretek következtében folyamatosan nő a nyugdíj címén fizetendő összeg, akkor rendkívüli mértékben megnő a hiány és ezzel az infláció veszélye is (a kormányzatok nyilvánvalóan szeretik elinflálni a kötelezettségeiket).

Ezeknek a folyamatoknak a legnagyobb vesztesei a jövő nyugdíjasai lehetnek.

A veszély mérséklése érdekében mindinkább elkerülhetetlennek látszik, hogy az időskori nyugdíjrendszer hosszú távú finanszírozása a munkajövedelmek adóztatása helyett a fogyasztást terhelő adók révén valósuljon meg. Így nem a jövedelmüket bevalló kisebbség – a kétmilliónyi modern kori magyar adórabszolga – vállát nyomná csak az időskori ellátás problémája, hanem minden fogyasztóét. Ez az adóztatás azonban nem nemzeti, hanem nemzetközi kérdés, ugyanis ez a megoldás csak egységes és unión belül harmonizált adórendszerben valósulhat meg.
Ezen az új paradigmán nyugvó minimális időskori alapellátás mellett természetesen meg kell teremteni a hosszú távú megtakarítások kötelezően ösztönző rendszerét is, mintha nemcsak a gépjárművünkre, hanem időskori önmagunkra is kötelező lenne felelősségbiztosítást kötnünk. Egy ilyen reform hatására alakulhatna ki valójában a nyugdíjrendszer negyedik pillére.

E két megoldás hatására a nyugdíjasok nem csak az államtól várnák a jövőben a megoldást, miután az idősérdekű fogyasztási adóhártya és a kötelező nyugdíj-felelősségbiztosítás új ikerrendszere nyilvánvalóvá és egyértelművé tenné a közösségi és az egyéni felelősségvállalás összefüggő alrendszereit.

Elhárulnának tehát a mai nyugdíjrendszert legmélyebben aláaknázó veszedelmek, vagyis az, hogy egyre kevesebb aktív polgár tart el egyre több nyugdíjast, miközben minden segítséget az államtól várnak a polgárok, azaz össznépi összefogással kooperálnak a közteherviselés minimalizálása érdekében.

Ha változatlan marad a mai nyugdíjparadigma, azaz egyre kevesebbet kell egyre többfelé osztani, nyilvánvalóan egyre kisebb lehet csak egy-egy porció. Egy felosztó-kirovó rendszer persze soha nem lesz finanszírozhatatlan, de az általa nyújtott nyugdíjak értéke rohamosan csökkenni fog. Ettől a rendszertől a Ratkó-korszak nemzedékének nyugdíjba vonulását követően csak azt várhatjuk, hogy időskorban csökkenő összegű alapnyugdíjat biztosítson – a korábban fizetett járulékok mértékétől mindinkább függetlenül.

A helyzeten a magán-nyugdíjpénztári rendszer is csak alig enyhít, mivel egyrészt a nyugdíjak háromnegyedét még a vegyes rendszerben lévők részére is az első pillérnek kell biztosítania, másrészt a második pillér ugyanúgy járulékalapú finanszírozásra épül, mint az első. Az önkéntes nyugdíjpénztárak, illetve az öngondoskodás mai formái kellő kényszer és tartós ösztönzés nélkül nem képesek ellensúlyozni az első két pillér gyöngülését.

Ez az egyre reménytelenebbé váló helyzet akkor oldható meg, ha lemondunk a munkajövedelmek járulékoltatására épülő felosztó-kirovó rendszerről, és e helyett az állam kizárólag egy minimális nyugdíj biztosítására tesz ígéretet, amelynek fedezetét a fogyasztásra kivetett adó biztosítja. A már nyugdíjasoknak és az egy évtizeden belül nyugdíjba vonulóknak az első és a második pillért fenn kell tartani, de az ellátások fedezetét nem (csak) a járulékok, hanem egy speciális, egy generáció alatt megszűnő, európai általános idősérdekű forgalmi adófajta teremtheti meg.

Azok, akik tíz évnél hosszabb idővel számolhatnak a nyugdíjba vonulásukig, saját kiegészítő nyugdíjukat erőteljes adóösztönzéssel támogatott kötelező előtakarékosság révén teremthetnék meg. A kötelező előtakarékosság legcélszerűbb módja a kötelező nyugdíj-felelősségbiztosítás lehet, amiért versenghetnek a piaci szolgáltatók. A kötelező előtakarékosság mellett pedig a csökkenő járulékoknak köszönhetően megtakarított forintokat további megtakarítási programokba lehet invesztálni, szakértő tanácsadók segítségével.


A szerző a BROKERNET Investment Holding Zrt. vezérigazgató-helyettese