A bankok sorsa a választás után

Ahogy közeledünk az olasz parlamenti választáshoz, amely az ország egyik legkiélezettebb voksolásának ígérkezik 1945 óta, a bankok helyzete továbbra is forró kásának számít, amit mindenki kerülgetni szeretne. A bankok helyzetének kérdése azonban túl nagy és nehéz téma ahhoz, hogy figyelmen kívül lehetne hagyni. A pénzintézetek a 2008-as globális pénzügyi válság óta állandóan fejfájást okoznak a kormányon lévő pártoknak, különösen Matteo Renzi korábbi miniszterelnöknek, aki azt reméli, hogy márciusban újraélesztheti politikai karrierjét. A bankok ügye egyben a populista Öt Csillag Mozgalom retorikája számára egy vonzó establishmentellenes témát is jelent.

Az olasz bankok helyzetében kivonatolva megtalálható az összes olyan probléma, amelyet a pénzügyi válság okozott az országnak, és amelyet a populisták ki is használtak. Ezek: a lassú növekedést követő két számjegyű recesszió, a magas munkanélküliség (különösen a fiatalok körében), illetve a hazai kereslet összeomlása. A bankok emellett megtestesítik a külön érdekek, a hűtlen kezelés és akár a korrupció problémáját is az úgynevezett édes élet (la dolce vita) kifejezéssel leírt jelenséggel együtt, amely témákat Olaszországgal szoktak összekapcsolni.

Négy lokális bank magánhitelezők által történő megmentése, a Monte dei Paschi banknak (amely Olaszország egyik legfontosabb rendszerszintű pénzintézete) nyújtott állami mentőcsomag, valamint két regionális bank felszámolása, illetve a közepes méretű Carige bankcsoport piaci irányítású megmentése ellenére – mindegyikre két év alatt került sor – a bankrendszer még mindig stabilizálásra szorul. A gazdasági fellendülés – idén és jövőre az olasz gazdaságnak reálértéken elvileg 1 százalékkal kell növekednie – segít az olasz bankrendszernek megállítani a közel 180 milliárd eurót kitevő nem teljesítő hitelállomány növekedését?

A globális pénzügyi válság előtt Olaszországra úgy tekintettek, mint ahol a szilárd helyzetű bankok megfelelően be vannak ágyazva a helyi gazdaságba, és amelyek sosem spekuláltak olyan egzotikus pénzügyi eszközökkel, mint a derivatívák. Emellett az országot a megfontolt megtakarítók államának tekintették, akik biztos támaszt nyújtanak a kicsapongó állami szektor és annak növekvő adóssága számára.

A Lehman Brothers 2008. szeptemberi összeomlása után az akkori olasz pénzügyminiszter, Giulio Tremonti az ország bankrendszerének egészséges állapotát hangoztatta. Ebből adódóan szükségtelennek gondolták az olasz bankok nagyobb feltőkésítését, illetve a nem teljesítő hiteleket átvevő „rossz bank” felállítását.

Tíz évvel később már nem tartják azt Olaszországról, hogy a prosperáló bankok és a boldog megtakarítók állama lenne. Az elhúzódó recesszió és a gazdasági gondok lejjebb vitték a megtakarítási rátát, és a bankok már nem rendelkeznek olyan forrásokkal, amelyek megnyugtatnák a kisbefektetőket, akiknek a pénzintézetek iránti bizalma jelentősen megcsappant.

A bankok és a megtakarítók közötti hallgatólagos paktum 2015 végén ért véget, amikor négy bajba jutott lokális bank megmentésének terhét a hitelezőkre hárították. Éveken át ez a paktum támasztotta alá az olasz pénzügyi repressziót, a kockázatkerülő megtakarítók azt feltételezték, hogy a bankok nem dőlhetnek be, és elfogadták a viszonylag alacsony reálhozamokat.

A március 4-i választás után felálló kormánynak a bankszektort kiemelt prioritásként kell kezelnie. Annak érdekében, hogy helyreállítsa a megtakarítók és a befektetők körében a bizalmat, a kormányzatnak megoldást kell találnia arra, hogy a bankok mérlegét megtisztítsák a nem teljesítő hitelektől. Ezek aláássák a hitelezést, drágábbá teszik a tőkét, és így visszahúzzák a gazdaságot.

Ha a bizalom és a hitelesség helyreállt, a megfelelő banki szabályozásnak a következő kormány bankokkal kapcsolatos terveiben központi szerepet kell kapnia. A szabályozási hiányosságok, a banki igazgatóságok függetlenségének hiánya, valamint a jó adag pénzügyi represszió – amelyek éveken át jellemezték Olaszországot – a bankokat olyan csatornákká változtatták, amelyek a családtagok, a barátok és a politikai pártok finanszírozását végezték.

A Monte dei Paschi bank például hosszú időn át a balközép Demokrata Párthoz kötődött, amely 2013 óta van kormányon. Ez a politikai kapcsolat a bank drámáját több évre elnyújtotta, amíg a nem megfelelő és elaprózott intervenciók olyannyira megterhelték a bankot, hogy a piaci megoldás lehetetlenné vált. A tavalyi mentőcsomag után az állam tulajdonába került a bank mintegy 70 százaléka.

Az olasz bankrendszer megfelelő alapokra helyezését szolgáló intézkedésekhez stabil többségű kormány szükséges, amely eltökélt abban, hogy a gazdasági növekedést tegye a politikai programjának középpontjába, és kész konfrontálódni az Olaszországban jelen lévő partikuláris érdekekkel. Sajnos eddig egyetlen párt sem állt elő egy átfogó és hiteles gazdasági programmal, és egyik párt sem tűnik képesnek arra, hogy parlamenti többséget tudjon szerezni.

A legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy a félig halott állapotba került bankok továbbra is táptalajt jelentenek majd a populista választási narratíva számára. Ha ez a narratíva populista választási győzelmet eredményez márciusban, akkor a bankszektor reformját ismét elhalasztják, ami tovább növeli majd ennek a problémának a tényleges költségeit.

Copyright: Project Syndicate, 2018

www.project-syndicate.org