Csak józanul (ha lehet)

Az indokolt szakmai kétkedés és bizonytanság legfőbb oka az, hogy a pénzügyi, majd a gazdasági válság kirobbanásának közvetlen és első látszatra kézenfekvő tényezőin túl nincs átfogó és hiteles elméleti válasz a krízis természetét illetően. A pénzpiaci túlburjánzás, a reál- és a pénzügyi szféra teljes szétszakadása, a globalizáció okozta új helyzet, stb. valószínűleg fontos szerepet játszott a dolgok ilyetén alakulásában. Ez idáig meg nem válaszolt kérdés azonban egyrészt, hogy csak ezek az új fejlemények okozták-e a bajt, másrészt, hogy a válságok eddigi kezelésének eszközei – állami túlköltekezés, az állami kontroll erősítése stb. – adekvát és elégséges válaszok lehetnek-e a kibontakozott világméretű probléma megoldásához.

Jogosnak tűnhet az a vélekedés, hogy Magyarországon miért foglalkozunk a világválság eddig meg nem válaszolt természetével és a kibontakozást tartósan elősegítő gazdaságpolitikai mix megtalálásának problémáival, hiszen szerepünk a megoldásban marginális. Napjainkban talán már hosszasabb magyarázatra nem szorul, hogy a magyar gazdaság ezer szállal kötődik és függ a világgazdaságtól – például a hitelezési lehetőségek, a tőkeáramlás révén –, az EU-tagság pedig más uniós gazdaságok történéseitől teszi függővé a hazai gazdaságpolitika mozgásterét. Az EU27-ben a magyar gazdaság a legnyitottabbak közé tartozik mind az export, mind az import tekintetében. Ismeretes az is, hogy a szűk és a következő években szerény bővülésre képes belső piac miatt gazdasági növekedésünk kulcstényezője az export lehetséges bővülése. Aligha vitatható, hogy a globálisan és az EU-szinten kialakított válságellenes lépések a hazai gazdaság számára is alapvető jelentőségűek.

A válságra és a kibontakozó új helyzetre adódó helyes globális válaszok azonban csak a hazai növekedés külső feltételeit alapozzák meg, de nem garantálják gazdaságpolitikánk sikerességét. Egyrészt, mert aligha képzelhető el, hogy a globálisan sikeresnek tekinthető receptek valamennyi országra egységesen érvényesek és alkalmazhatók, másrészt a válság mélysége, kiterjedtsége és időbeni lefutása is erősen különbözik régiónként. Ebben a tekintetben csak arra utalok, hogy a magyar gazdaság az utóbbi két-három évben kiesett a globálisan jellemző konjunkturális mozgásból. Nálunk 2006 végétől – az igen magasra szökött államháztartás hiány miatt – folyamatosan megszorító gazdaságpolitika van napirenden, még a válság időszakában is.
A gazdasági ciklus eltérő alakulása miatt a fejlett országok legtöbbjében a kérdés most az, hogy a válság enyhítésére bevezetett élénkítést szabad-e, kell-e tovább forszírozni. A korai visszakozás ugyanis az éppen csak beindult gyógyulási folyamatot akaszthatja meg, a tovább erőltetett élénkítés pedig közép- és hosszabb távon teremt fájdalmasan kezelhető állapotot. Nálunk a kérdés fordítottan jelentkezik: szabad-e az egyensúlyjavulás rovására a kétes értékű élénkítést, foglalkoztatásbővülést erőltetni.

Gazdaságunk nyitottságából adódóan az egyensúly romlása árán beindítandó ösztönzésnek a növekedést és foglalkoztatást javító hatása ugyanis meglehetősen szerény vagy nulla, a további egyensúlyromlás kedvezőtlen hatásai azonban beláthatatlanok.
Az egyébként is rendkívül szűk mozgástér józan kihasználását megnehezíti, vagy sokkal inkább illuzórikussá teszi a választások miatt egyébként is fokozódó politikai szembenállás, amely a szakmaiság és a józan mérlegelés kerékkötője. Csak abban bízhatunk, hogy a fecsegő felszín alatt bölcs megfontolások érvényesülnek majd.

A szerző a GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója