Átalakuló EU-vezetés

Arra még sokan felfigyeltek, hogy az unió első számú vezetői immár „lisszaboni rendben”, azaz az idő nagyobb részében kizárólag „maguk közt” ültek, kisebb asztal mellett, úgy, hogy még látták is egymást, és már-már tényleges párbeszéd tudott kialakulni a résztvevők között. (Amióta 27 tagja van az EU-nak, az eddigi csúcstalálkozón mintegy hatvanan ülték körül az asztalt, lévén, hogy delegációnként két fő vehetett részt a tanácskozáson, és ebbe az Európai Bizottság meg a tanácsi főtitkárság is beleértendő. Mindez csak akkora teremben és olyan hosszú asztalok mellett volt megoldható, hogy képernyőket állítottak fel a messzebb ülők arcának láthatóvá tételére.) Ezt mint afféle „kedves színest” sok tudósítás leközölte. Azzal azonban, hogy mindez mit jelenthet majd a gyakorlatban, nem igazán foglalkoztak.

Pedig akár nagy átrendeződések kezdetére is utalhat a dolog. Emlékezetes, az EK/EU ügyek menedzselését évtizedeken át a tagállami külügyminiszterek döntéseinek rendelték alá. A rendszeres csúcstalálkozókat csak a hetvenes években vezette be Valery Giscard d’Estaing és Helmut Schmidt, akkori francia elnök és nyugatnémet kancellár, akiknek még eszükbe sem jutott, hogy ezzel közvetlenül belefolyjanak a napi döntéshozás menetébe. Éppen ellenkezőleg: a gazdasági válságok zűrzavarai közepette olyan „félrevonuló” tanácskozási formát kerestek, amelynek keretében kötetlen, informális stratégiai szintű eszmecserét folytathatnak a nagyobb kihívásokról. Mindez két dolgot is jelentett. Az egyik, hogy az európai közösségi ügyek napi menedzsmentje a klasszikus diplomácia huzakodásán alapult, ami – és ez a másik, fontosabb adottság – a diplomáciai tevékenységek természetéből adódóan a nyilvánosságtól viszonylag elzártan zajlott. Az ügyek többnyire nem exponálódtak politikai kérdésként, így sem a sajtó, sem a közvélemény nem foglalkozott velük túl sokat.

A kilencvenes évek – és olyan újítások, mint az egységes piac, a közös pénz, a kelet-európai nagy bővítés, a schengeni egyezmény vagy pláne az alkotmányszerződés – óta ez persze fokozatosan változott. Az egymást követő reformok menete formailag is megkövetelte újabb és újabb kormányközi konferenciák összehívását, amelyek mindenkor az állam- és kormányfők ülésével végződtek. Ennyiből „Lisszabon” látszólag csak azt mondja ki, ami már jó ideje adottság. Azzal azonban, hogy az utóbbi az üléseket leszűkíti a legfelső vezetők körére – miközben szerződésben rögzített státust is ad ennek –, még jobban felerősíthet egy, már az eddigiekből is származott következményt. Nevezetesen, hogy a hajdani bizalmas technokrata egyeztetésekből immár nagypolitika lett, amelynek az alakítását nem névtelen bürokraták, hanem a sajtó – és ezzel a közvélemény – figyelmének kereszttüzében álló kormányfők végzik.

Giscard és Schmidt hajdani „kandalló melletti” intim beszélgetése mára esetenként több ezer újságíró által követett médiaeseménnyé vált.
Mindez valahol óhatatlanul borítékolja, hogy a résztvevők kényszert éreznek majd arra, hogy azonnali „hírértékű” döntésekről kommunikálhassanak, mindjárt be is kalkulálva a közvélemény többségi elvárását. Ráadásul azzal, hogy a szakminiszterek többnyire nem ülnek majd a főnökük mellett, a szakmai kontroll is gyengülhet az esetenkénti – asztal körüli – „nagypolitikai” improvizációk felett. Ha ez a folyamat tendenciózusan megmarad, akkor az EU-ügyek lényegi vonulatainak tényleges menedzsmentje úgy csúszhat át az állam- és kormányfők kezébe, hogy az utóbbiak döntési, megszólalási reflexeit sokkal inkább befolyásolhatják majd a választói szempontok, mint hajdan a minisztériumi diplomatákét. Aminek hosszú távú következményeit ma még legfeljebb csak találgatni lehet.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője