Az EU-szabadalom tétje

Igaza volt Günter Verheugen ipari biztosnak, midőn múlt pénteken azzal jellemezte az egységes európai szabadalmi rendszerről született európai tanácsi politikai megállapodást, hogy „nem lehet túlbecsülni” a döntés jelentőségét, és akkor született, amikor a legnagyobb szükség volt rá. Tény az is, hogy a svéd elnökség a megszokott hatékonyságával járt el, midőn a tízéves huzavonának úgy próbált véget vetni, hogy két vitás kérdéscsoport közül külön megállapodást csikart ki a tagállamokból a fontosabbikat illetően – bízva abban, hogy ez alapján nyomást lehet majd gyakorolni a nehezebbik felének lezárásához is.

Az egységes európai szabadalom a kezdeti próbálkozásokat is tekintve több mint két évtizedes történet. Ebből jut tíz év a mostani „fél megállapodáshoz” vezető, 2000. évi európai bizottsági előterjesztésre. Ez utóbbit követte az EU Versenyjogi Tanács első, 2003. évi „politikai álláspontja”, amely ugyan hitet tett az európai szabadalom szükségessége mellett, de híven tükrözte a tagállami véleménykülönbségeket is. Az utóbbiak mindvégig alapvetően két kérdéskör – a szabadalmi jogviták rendezése és a nyelvi szabályozás – körül forogtak. Szinte alig akadt év, hogy valamelyik soros elnökség ne próbált volna áttörést elérni az ügyben, vagy legalább az Európai Bizottság ne ostorozta volna ennek elmaradásáért a tagországokat, de mindhiába. Pedig már 2004-ben úgy vélte Frits Bolkestein akkori belső piaci biztos, hogy „a megegyezés hiánya veszélybe sodorhatja az EU azon törekvését, hogy a térség 2010-re a világ legversenyképesebb gazdasága legyen”. Két évvel később utóda, Charlie McCreevy még mindig azon kesergett, hogy az európai szabadalom „megtakarítana egy rakás pénzt a vállalkozásoknak, Európát sokkal vonzóbbá tenné a befektetők számára, és jó lenne a gazdaságnak is”. Hiába.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy az európai gyáriparosok és munkáltatók szövetségének akkori feje, Jerome Chauvin is „nagyon csalódottnak” vallotta magát 2006-ban, amiért „a tagállamok nem hajlandók konstruktívan hozzáállni a kérdéshez”, akkor már sejthető, hogy itt nem akármilyen keménységű dióról volt (és van) szó.
Nos, a szabadalmi bíróság – láthatóan végül mégiscsak megoldható – problematikája mellett az igazi akadályt kezdettől fogva a nyelvi rezsim jelentette. Ami már egy tágabb dimenzió. Vajon a minden nyelven – de akkor drágán és sokáig – történő ügyintézés-e a járható út, avagy a hatékonyság a döntő. Utóbbi esetben csak 2-3 nyelven folyik az ügyintézés, cserébe sértik viszont sokak nyelvi szuverenitását, ráadásul üzletileg is érzékelhető előnyhöz juttathatják a kiválasztottakat. Ez az a gordiuszi csomó, amelyet évtizedek alatt sem sikerült kettévágni. És sokak szerint ennek tisztázása híján fogatlan oroszlán a múlt pénteki tanácsi egyetértés is.
Vagy talán mégis látszik némi esély ez ügyben is? Szakértők szerint igen. A csomag első felének lehetséges pénzügyi hozadéka ugyanis elvben növelheti a megegyezési hajlandóságot nyelvi oldalon is. Ha kimutatható volna, hogy ami többletköltség a fordításban, az még mindig kisebb hányad, mint ami megtakarítható a csomag többi részével, az már esetleg lehet alku tárgya. Megspékelve a láthatóan e vonatkozásban is érvényes gazdasági válság és globális versenynyomás fenyegetésével, továbbá kiegészítve olyan technikai újításokkal, mint a már meglebegtetett automata fordítás. Mindez idővel akár megegyezésre késztethet. Ami nemcsak önmagában volna fontos fejlemény: az integráció továbbfejlődése szempontjából is jelentős lépés lenne, új területen demonstrálhatná a közösségi megoldás többlethozadékát a széttöredezett nemzetihez képest.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője