Ha lehull a gázfüggöny – húsz bő esztendő?

Orbán Viktor november 16-i, a IV. Energiafórumon elhangzott beszédében, amelyben alapvető célként jelöli meg Magyarország húsz éven belüli energiafüggetlenségének megteremtését, kritizálja az Európai Unió közös energiapolitikáját, az Oroszországgal kötött „különalkuk” rendszerét és a szoros együttműködés hiányát.

Pedig az uniónak van energiapolitikai irányelve: a „20/20/20 direktíva” az Európai Tanács által 2007-ben elfogadott, a fenntarthatóságra, a versenyképességre és az ellátás biztonságára irányuló, előretekintő szakpolitikai program. Célja egy az EU által elfogadott vállalás, amelyben 2020-ig az üvegházhatást okozó gázok kibocsátását 20 százalékkal csökkentik, az energiafelhasználáson belül a megújuló energiaforrások arányát 20 százalékra növelik, valamint 20 százalékkal javítják az energiahatékonyságot.

A Fidesz-pártvezér nemrég végrehajtott külpolitikai „offenzívája” – gondolok itt a nagy port kavart szentpétervári villámlátogatására – azonban lehűtötte a hurráoptimistákat is, hiszen ennek fényében az energiafórumos felszólalás inkább tűnik kampánynyitánynak, mint valós politikai akaratot kinyilvánító beszédnek. Orbán gyakorlatilag szóról szóra az európai parlamenti választásokra megírt Fidesz-brosúra („Igen, Magyarország többre képes!”) tartalmát idézte. E szerint Magyarországnak három irányban kell elindulnia – lehetőleg egy időben –, ha javítani akar a kóros energiaimport-függőségén: az egyik út a paksi atomerőmű bővítése; a másik az orosz importgázról való részleges lekapcsolódás, a gázellátás diverzifikálása; a harmadik a megújuló energiák előtérbe helyezése és támogatása. Lássuk ezek megvalósíthatóságát.
A paksi atomerőmű bővítése valóban létfontosságú; a négy blokk adja Magyarország áramtermelésének több mint egyharmadát, és ezen az arányon 2-4 újabb egységgel lényegesen lehetne javítani. Megfelelő politikai és uniós támogatásokkal, illetve piaci befektetők bevonásával a projekt „kényelmesen” kivitelezhető húsz éven belül, körülbelül két 4-es metrónyi költségvetésből, ha orosz blokkokkal számolunk. Az ár egyébként nem is elsődleges fontosságú, amennyiben az ellátásbiztonság javítása a prioritás. A fejlesztésnek politikai hozadéka is lenne; „valamit valamiért” alapon Moszkva felé is gesztust tennénk a miattunk kieső gázexportbevételeikért cserébe, amelyek bár nem lennének csekélyek, mégsem fognák fogyókúrára az orosz medvét, hiszen az ellátás aszimmetriája adott, egységnyi kieső igényre pedig mindig további két energiára éhes száj jut. A fentiek fontosságát kiemelten hangsúlyozta a pártvezető, mely az egyetlen jelentősnek mondható eltérés az EP-választásokra írt programtól, ahol mintha a nukleáris energia terén foglalandó álláspont még nem formálódott volna ki.
A gázellátás diverzifikálása lényegesen könnyebb kérdés, hiszen több projekt is erre irányul. A két legfontosabb a Nabucco és a Déli Áramlat, ezek sokat javítanak majd az ellátásbiztonságon, ám szinte kizárólag a türkmén gázvagyonra alapoznak, ahol Oroszország befolyása még mindig nagy, s a kínaiak is szemet vetettek a térségre. A Nabucco révén tán még iráni földgázt is vásárolhatunk, ha az USA végre képes lesz zöld ágra vergődni Teheránnal; mindez javítana a gázszállítás „monokultúrás” jellegén. A legérdekesebb projekt mégis az Adriai-tengerig húzódó horvát–magyar gázvezeték, amely várhatóan a jövő évtized közepére készül el. A végponton lévő Krk szigeti Adriatic LNG-terminál lehetővé tenné, hogy a teljes világpiacról, azaz akár Katarból, Algériából vagy Líbiából is vásárolhassunk földgázt. Ez a kérdéskör egyelőre nem tisztázódott le a Fidesz energiapolitikájában, amennyiben Orbán egyszerre emelte ki az orosz gázról való lecsatlakozás fontosságát, és azonnal hangsúlyozta a feléjük való külpolitikai nyitást is (lásd a villámlátogatást).
A hazai földgáztermeléshez a makói nem konvencionális gázkészlet is hozzájárulhat a jövő évtized végére, persze csak akkor, ha a kutatást végző cégek képesek a technológiai akadályokat leküzdeni. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy az USA földgáztermelésének már a felét a nem konvencionális gázkitermelés adja, mindez nem tűnik járhatatlan útnak. A makói gáz kétes hazai megítélése miatt különösen fontos lenne a projekt állami és önkormányzati szintű propagálása, minderről azonban szó sem esik a Fidesz energiaprogramjában.
A megújulók terén a nap-, szél- és geotermikus energia az a forrás, amely a következő évtizedekben jelentősen bővíthető. A 3000 megawattnyi szélerőmű-kapacitás, amelyre környezetvédelmi engedélyt adtak ki az elmúlt években Magyarországon, egy újabb atomerőmű teljesítményét adhatja, a közúti közlekedés kőolajéhségére pedig az elektromos meghajtás jelent például megoldást, miután annak energiaigényét könnyű ellátni központi erőművekből. Ezt a problémakört mindössze egy mondatban említette a Fidesz elnöke – és a programban sem szerepel sokkal több.
Mint látható, Orbán Viktor a makói projekt kivételével mindegyik energiafüggetlenedési lehetőséget érintette beszédében, s mindez egyedülálló egy hazai vezető politikus szájából. További tény, hogy a Fidesz energetikai programja jól körvonalazott, főleg, ha a többi párt e téren de facto nem létező programjait tekintjük. Kérdés, hogy a beszéd csak populáris frázisok pufogtatása volt, vagy valós politikai szándék bújik meg mögötte. Vajon a húsz „szűk” esztendő után most a húsz bő felé indulunk? Szakembergárda van, s mintha egységes társadalmi akarat is formálódna – így már csak a politikai elitnek kell kimondania a vezényszót a nemzetközi „atomvonatra” való felszállásra. Csak nehogy megint lemaradjunk róla.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzője