Helyettesíthető az import?

Bár az élelmiszer- és az energiaimportot meglehetősen eltérő külső és belső gazdasági feltételek határozzák meg, kiemelésüket különösen talányossá teszi, hogy mindkét terület versenyképességének alakulásában meghatározó szerepet játszanak az adottságként kezelendő földrajzi, éghajlati és geológiai feltételek. Kedvezőtlen hatásuk pedig csak súlyos gazdasági és környezeti többletráfordításokkal ellentételezhetők.
Ami az élelmiszerimport növekvő arányát illeti, az érintettek számára ez azért is tűnik szentségtörésnek, mert elevenen él az a nehezen igazolható mítosz, hogy a hazai élelmiszereknek nincs párja, a hazai föld minden fontosabb élelmiszer megtermelését lehetővé teszi.

Bár sokan úgy gondolják, hogy a hazai élelmiszer-gazdaság alapproblémája a minőségileg kifogásolható import gyors növekedése, valójában azonban nem erről van szó. A probléma egyik meghatározó eleme, hogy a fogyasztás szerkezete, az igények sokszínűsége – különösen a kis országok esetében – a belső termelésre alapozó igénykielégítést gazdasági szempontból nem teszi lehetővé. Az importarány növekedésének másik tényezője, hogy a hazai mezőgazdaság teljes termelése a rendszerváltás óta nem nőtt, hanem mintegy 20 százalékkal csökkent, miközben élelmiszer-fogyasztásunk jelentősen bővült.

Valójában tehát nem az élelmiszerimport növekedése a hazai agrárszektor rákfenéje, hanem élelmiszer-gazdaságunk gyenge és vészesen romló versenyképessége. Ebből következően a probléma megoldásának kulcsa sem az egyébként is szélmalomharcnak minősíthető adminisztratív korlátozás és nem is a franciák vezetésével folyó, retrográd utóvédharc az EU-támogatások megtartásáért, hanem egy olyan agrárpolitika, amely megállítja a leszakadást, és a versenyképesség érdemleges javulását hozza, mégpedig a gondosan kiválasztott területekre koncentrálva. Az export dinamikus bővülése esetén az import arányának növekedése nemcsak nem gátolja, hanem alapvető feltételét adja a hazai agrártermelésnek.
Ami az importfüggőséget illeti, annak kiiktatása energiaellátásunkból csak olyan feltételek mellett tárgyalható – de akkor sem megvalósítható politikai célkitűzés –, ha száműzünk minden gazdasági racionalitást. Ismeretes, hogy a világ minden országában az energiapolitika az ellátásbiztonság – beleértve az importfüggőségből fakadó kockázatokat –, a versenyképesség és a növekvő jelentőségű környezeti szempontok Bermuda-háromszögében alakítandó ki. Minden olyan energiapolitika, amely egyoldalúan csak az egyik vagy csak a másik követelményre épít, kudarcra van ítélve. A hazai energiapolitika helyzete azért is különleges, mert adottságaink miatt most és a következő 20 évben is meghatározó jelentőségű fosszilis energiahordozó-készleteink rendkívül szűkösek, gazdaságilag irreálisan drágák. A megújuló források sem ígérnek komparatív előnyöket, talán a biomassza távlatosabb hasznosítását kivéve.
Az adottságok és a kínálkozó jövőbeni hazai lehetőségek gondos mérlegelése alapján nagy a valószínűsége annak, hogy sem az élelmiszerimport korlátozása, sem az energiaimport-függőség megszüntetése önmagában nem lehet gazdaságpolitikai célkitűzés. Globalizálódó világunkban az ilyen gazdaságpolitika biztosan kudarcra van ítélve, különös tekintettel az egyesülő Európa hoszszabb távú céljaira is. Az igazi tragédiát ugyanis nem maga az importfüggetlenség megteremtésének kudarca adja, hanem sokkal inkább az, hogy a szűkös szellemi és anyagi erőforrásokat irracionális célokra pazaroljuk el, ez pedig nem teszi lehetővé a gazdasági és jóléti felzárkózás alapjait megteremtő exportágazatok kiépülését.

A szerző a GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója