Kastélygondok

Állapotukat jelentős részben a zivataros huszadik századnak köszönhetik: átment rajtuk két világháború, amelyek alatt sokukat hadiszállásként használták, majd váltak emiatt támadások célpontjává. Az átkosban az államosítást követően gyakran gyerek- vagy nyugdíjasotthonként, tsz-épületként hasznosították őket, nem sokat törődve az állagukkal.

Mára az említett sok ezer épület között a szakmabeliek szerint csak bő száz olyan van, amelyet egyáltalán érdemes lenne bármilyen turisztikai céllal hasznosítani, szállóvá fejleszteni. Ahhoz azonban, hogy egy romos kúriából minőségi, versenyképes szálloda legyen, milliárdos beruházás szükséges.

Ezt a jelenlegi gazdasági körülmények között rendkívül nehéz előteremteni. Főleg úgy, hogy a kastélyszálló-beruházások még a másfajta hotelépítéseknél is jóval hosszabb idő alatt térülnek meg.
És itt merül fel a kérdés: vajon hagyja-e az ország ezt a maradék százat is szétrohadni, vagy tesz valamit, amíg van még rá esély, hogy az épületek megújult külsővel felpezsdítsék a környékük turizmusát, munkahelyeket teremtsenek?

A válasz természetesen adódik: persze hogy nem kellene ezt hagyni. Azonban ehhez azt kellene elérni, hogy a magántőke még jobban érdekeltté váljon abban, hogy kockáztassa a pénzét a lerobbant kúriák felújítására, hasznosítására. Könynyebben elérhető, magasabb intenzitású, célzott támogatásokra lenne szükség. De miért is ne lehetne a multicégeknél alkalmazott adókedvezményeket nyújtani a nemcsak munkahelyteremtő, hanem egyben értékmegőrző beruházásokra is?

Persze ehhez nem ártana tisztázni, hogy mit is jelent a kastélyszálló kifejezés. Ma ugyanis a névhasználathoz nincsenek egységes minőségi követelmények hozzárendelve, így akár egy szocreál kétcsillagos hotelre is rá lehetne aggatni a jelzőt.