Koppenhága EU-tanulságai

A kép teljességéhez tartozik, hogy a részletekről, a színfalak mögötti egyeztetésekről nagyon sok nem ismert még, és lesz, ami sohasem válik azzá. Márpedig ezek híján minden értékelési szándék könnyen válhat felszínessé, de legalábbis tévessé. De ha csupán a végjáték alaphelyzetét tekintjük, önmagában már az is sokatmondó. Arra gondolunk, amikor az Egyesült Államoknak a konferencia végére bevonuló elnöke úgy ült le először – nem, nem „természetes és történelmi szövetségeseivel”, az európai országokkal, hanem – Kínával, aztán sorban a többi globális játékossal (Indiával, Dél-Afrikával, Brazíliával), hogy a velük folyó egyezkedésbe az európaiakat sem közben, sem utána nem vonták be. Ha hinni lehet a helyszínről származó diplomáciai értesüléseknek, az EU-tagállamok többsége még akkor sem tudta pontosan, hogy mi szerepel az amerikai egyeztetések után „támogatásra” ajánlott végső verzióban – hiszen a legkülönbözőbb verziók forogtak közkézen –, hogy arról másutt már sajtóértekezletek zajlottak.

Jelenleg még mindenki arról beszél, mi minden van ebben a végső papírban, mennyire csalódást keltő, vagy netán egyes elemeiben mégiscsak bizakodásra okot adó mindaz, ami a koppenhágai zűrzavarból végül megszületett. De előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor – európai körökben legalábbis mindenképpen – fel kell tenni a kérdést: hogyan válhatott a papíron mégiscsak „félmilliárd állampolgárt”, no meg sokat emlegetett módon „a világ legnagyobb egységes piacát” képviselő EU ennyire marginális tényezővé ebben a folyamatban? Hogyan eshetett meg, hogy azt az Európai Uniót, amelyik Koppenhágáig úgy tekintett önmagára, mint a klímaváltozás elleni küzdelem „zászlóvivőjére”, s amelyik először fogadott el jogszabályokkal is kötelezővé tett célszámokat, majd hónapokon át világszerte a téma legelkötelezettebb szereplőjeként szorgalmazta globális partnereit, hogy „kövessék a példáját”, szóval éppen őt ezekbe a végső egyeztetésekbe be sem vonták?! De még csak nem is tájékoztatták róla (megint: ha igazak az egyelőre csak szórványos értesülések). Amiből az látszik, hogy az uniót egyszerűen nem tekintették kellő súlyú szereplőnek, és maga sem tudott olyan fellépést, mandátumot és tárgyalási taktikát felvonultatni, amely figyelemre méltatta volna.

Bármi is a „klímanyilatkozat” tételes szakmai-politikai értékelése, a maga vonatkozásaiban ez utóbbi fejlemény voltaképpen sokkal nagyobb horderejű dolog. Mert igazán tétre menő kérdésnél minden eddiginél brutálisabb módon „tette helyére” az Európai Uniót. Arról eddig is sok, már-már közhelyszerű nyilatkozat elhangzott, hogy az Egyesült Államok számára az igazi stratégiai szereplő a glóbuszon Kína. Sokak szerint Washingtonban igazából nem is „G24”, hanem a kettőjük által alkotott „G2” keretei között látják a világ formálásának a jövőjét. Amit persze amerikai részről mindig cáfolnak. Egy bizonyos: ha Obamának fontosabb volt Koppenhágába érkezve kínai meg a többi feljövő hatalom vezetőivel egyeztetni, mint az EU egészével, akkor ez még inkább így lett volna, ha a „félmilliárdos” EU helyén az egy-két millióstól a 60-80 milliós népességű országokig terjedő európai államok sokasága várta volna.

A jövőre nézve a megoldást is nyilván ott kell keresni, ahol most a gond megmutatkozott. Markánsabb, megfoghatóbb, egyértelműbb európai megjelenés kell, amely mögött nagyobb egység, több tiszteletet követelő erő és teljesítmény áll, mint a jelenlegi huszonhetek mögött (akár együtt, akár külön-külön nézzük őket). Fura, de igaz: az EU mostani kudarca éppen hogy nem a fölöslegességére, hanem létének, működésének és programjának erősítésére, ezek szükségére mutatott rá.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője