Mit ér a magyar biztos?

Ilyen a versenyszabályozás, nem kis részt a belső piaci szabályozás, a külkereskedelem.

Aztán akadnak a – jóllehet, tévesen – „pénzosztónak” nevezett posztok, mint az agrárpolitika, regionális politika, költségvetés. Tévesen, mert a pénzek elosztásáról nem az ezeket felügyelő biztosok döntenek, hanem 7 – a jövőben talán már csak 5 – évenként egyszer a pénzügyminiszterek, valamint az állam- és kormányfők. Ilyenkor többnyire a pénzfelhasználási szabályok sarokköveiről is megállapodnak.

És végül vannak a politikailag fontos posztok. Ennek kritériuma folyton változik. Még leginkább a gazdaságpolitikai-pénzügyi biztos esetében tekinthető állandónak a figyelem, köszönhetően a rendszeres gazdasági értékelések és előrejelzések egymásutánjának, valamint a monetáris unió alapkritériumainak megsértése esetén a szankciók javasolásának. De ennél több aztán nincs is „Brüsszel” kezében: a makrogazdasági hatáskörök nagy része – fiskális politika, adópolitika – a tagállamoknál maradt, avagy (az eurózóna tagjai esetében a monetáris politika) a bizottságtól is független, frankfurti Európai Központi Bankhoz került.

Egyebekben a „fontosságot” az aktuálpolitikai helyzet határozza meg. Öt éve még nem számított fontosnak az energia, mára már talán az egyik legfontosabb. Vele kézen fogva a klímavédelmi portfólió is. És el kell ismerni, hogy a gazdasági válság közepette ilyen politikailag exponált terület napjainkban a foglalkoztatás és a szociálpolitika is. Pedig a tagállamok itt is féltékenyen őrzik nemzeti jogosítványaikat – alig van szankcionálható közösségi joganyag –, pénzosztás is alig akad. De közben az Európai Parlamenttől a szakszervezeteken át a civilszervezetekig mindenki „Brüsszeltől” követel hatékony fellépést a válság nyomán meglóduló munkanélküliség visszaszorítására, az „európai szociális modell” megőrzésére. Évente egyszer – néha informálisan többször is – részben e kérdéskörnek szentelt csúcstalálkozót is tartanak. Exponált téma, amelyben a magyar biztosnak – ha megkapja – rengeteg megszólalási, javaslattételi lehetősége lesz.

És innen kezdve szubjektív mércék kérdése, hogy a fentiek közül ki mit talál fontosnak – no meg elérhetőnek. A legszebb persze a szenior posztok valamelyikét elcsípni. Ezeket azonban soha nem kapta meg relatíve új – tehát még tapasztalatlan – tagállam: nem hogy kelet-európai, de még az 1995-ös bővítéskor belépett skandináv–osztrák trió sem jutott eddig még hozzájuk. A „pénzosztó” helyek esetében már nyílhat alkalom. Ausztria a taggá válás után kapta az agrártárcát, miként most Románia. (A mostani román eset amúgy kivételes: nem kis részt kompenzáció is az előző román biztos „alulfoglalkoztatásáért”.) De Lengyelország is legutóbb új tagállamként vehette át a regionális politikai portfóliót. Itt tehát elvben van már mozgástér, ám ehhez tagállami érvanyagra is szükség van. Olyan szereplésre, súlyra, befolyásra, amelynek alapján adott helyzetű ország igényt tarthat valamely területre.

Ismerjük el: Magyarország alkupozíciója – azzal például, hogy gazdasági helyzete elsőként vetette fel a pénzügyi segély szükségét is, miközben 2006 óta az állandó politikai feszültség állapotában van – nem éppen a legerősebb. És ezt nem is lehet néhány tárgyalási fordulóval visszacsinálni. Évek során megtapasztalt változásokra lesz szükség ahhoz, hogy az ország befolyása változzon. Ebben a kontextusban célszerű értékelni a most kapott portfóliót. Aki ennél többet akar, annak előbb többet is kell mutatnia a többiek előtt.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője