A mentőöv súlya

„A piacot a félelem és a mohóság közötti egyensúly irányítja. Ha a gazdaságpolitika megszünteti a félelmet, csak a mohóság marad…” Ezeket a gondolatokat nem más, mint Lengyelország jelenlegi pénzügyminisztere tette közzé nemrég a
Financial Times hasábjain. Jacek Rostowski szerint a jelenlegi krízis egyenes következménye azoknak az élénkítő akcióknak, amelyekkel az utóbbi közel húsz évben megpróbálták a világon enyhíteni a gazdasági visszaeséseket. A lengyel emigránsok gyermekeként Angliában nevelkedő, majd ott fényes akadémiai pályát befutó és a brit konzervatív pártba is belépő szakember szerint a 2008-as és 2009-es költségvetési ösztönző programoknak semmi hasznuk nem volt, a fiskális fegyelmet pedig azonnal vissza kell állítani. (Nem mellesleg Rostowski 2007 óta annak a Lengyelországnak a jobboldali pénzügyminisztere, amely tavaly egyedül volt képes növekedést felmutatni az Európai Unióban.)
Az anticiklikus politika korlátai mindig is nyilvánvalóak voltak, és nem csak a kis, nyitott és eladósodott országok esetében. E lap hasábjain magam is többször írtam a keynesi „ingyenebéd” illúziójáról (itt, itt és itt). Ennek ellenére az elmúlt időszakban az volt az uralkodó nézet – és nemcsak a politikusok, hanem a közgazdászok körében is –, hogy a példátlan méretű monetáris és fiskális lazításra szükség volt a teljes összeomlás elkerülése végett. Tény, hogy ez utóbbi sikerült. Elsőként a tőkepiacokat térítette magához az olcsó pénz: az amerikai S&P 500 részvényindex például tavaly márciusi mélypontja óta 70 százalékkal nőtt, és megközelítette a Lehman Brothers 2008. szeptemberi bukása előtt szintet. Javult a bankok tőkeellátottsága, visszatértek a vállalati profitok. Az idén a vezető ipari államok ismét növekedésre számítanak.
Ennyi lett volna a válság? Aligha. A részvénypiacok múlt heti elbizonytalanodása jelzi, hogy a történetnek még messze nincs vége. Azt ugyan nem tudjuk, hogy mikor és hogyan ereszt le az immár mesterségesen felfújt pénzügyi lufi, de az előjelek baljósak. Az államadósságok szintje sok helyen a GDP 100 százaléka felé közelít, néhol meg is haladja azt. Az euróövezet periferiális tagállamainak adósság-visszafizetési kockázata megugrott. Az érintett kormányok – több-kevesebb elszántsággal és sikerrel – drasztikus megszorításokat léptetnek életbe, amire tiltakozásul az emberek az utcára vonulnak. Az eurózóna nagyobb tagállamai most Görögország megsegítésére készülnek, de a magas deficit és államadósság miatt előbb-utóbb ők szigorításra kényszerülnek, akárcsak az Egyesült Államok. Az üzleti környezet hosszú éveken keresztül romolhat, ez még a korábban megmentett munkahelyek sorsát is kétségessé teszi.
A válságot mikroszinten sem sikerült kezelni. A magánveszteségek társadalmasítása nem ösztönöz óvatosabb kockázatvállalásra. A pénzügyi játékszabályok csak lassan szigorodnak. A verseny az állami beavatkozásoknak köszönhetően csökken. A bukáshoz túl nagynak ítélt szereplők – rossz gazdálkodásuk ellenére – még nagyobbakká váltak. A vezetői fizetések továbbra sincsenek összhangban a teljesítményekkel. Business as usual.
Mi hát a megoldás? A fiskális élénkítés visszafogása, a mentőcsomagok alkalmazásának és feltételeinek szigorítása, és jóval erősebb szabályozás a tisztességes verseny és a felelősségvállalás ösztönzésére. Ez rövid távon a fájdalmasabb út, mégis gyorsabb és tartósabb kilábalást ígér. A válságok kialakulását természetesen jobb megelőzni, de ha már elkerülhetetlenek, hagyni kell, hogy megtisztítsák a gazdaságot, és tanulni a korábban elkövetett hibákból. A csőd ugyanis nemcsak pusztítást, hanem megújulást is jelent.
A nagyobb szereplők bukása persze komoly áttételes károkat tud okozni másoknak is, ezért azok minimalizálására célszerű szabályozott kereteket kidolgozni. De Rostowskinak igaza van: az erkölcsi ámokfutásnak véget kell vetni.

A szerző a Világgazdaság rovatvezetője