Hogyan kerüljünk ki a gazdasági szabadesésből?

A kimenetel – ellentétben néhány jól értesült szakértő véleményével – nem jelez jobbratolódást. Az üzenet, amely kihámozható, arra emlékeztet, amit 17 évvel ezelőtt Bill Clinton elnöknek küldtek: „It’s the economy stupid”, továbbá „munkahely, munkahely és harmadszor is munkahely”. A Massachusetts államban tartott szavazással egyidejűleg Oregon államban a választók egyébként kinyilvánították, hogy készek támogatni egy adóemelést.

Az amerikai gazdaság zilált állapotban van, akkor is, ha a növekedés újraindult, és a bankárok ismét hatalmas prémiumokat tesznek zsebre. Hat amerikai közül egy nem jut főmunkaidős álláshoz, akkor sem, ha ilyet keres, és a munkanélküliek 40 százaléka több mint hat hónapja van állás nélkül. Mint azt Európa már régen megtanulta, a megpróbáltatások a munkanélküliként eltöltött idővel együtt fokozódnak, mert a képességek és a kilátások egyaránt romlanak, a megtakarítások pedig elenyésznek. Csak ebben az esztendőben 2,5-3,5 millió lakást foglalnak le a hitelezők, többet, mint 2009-ben, az év ráadásul az üzleti ingatlanok első csődhullámával kezdődött. A kongresszus költségvetési hivatalának becslése szerint az évtized közepe előtt nem várható, hogy a foglalkoztatás a normálisnak tekintett szintre jusson. Amerika egyébiránt maga is megtapasztalja a „japán betegség” saját válfaját.

Amint azt a Szabadesés című új könyvemben megírtam, Barack Obama elnök nagy hazardírozásba kezdett a hivatali ideje elején. A kampányában ígért markáns változások helyett megtartotta a régi káderek nagy részét, és a pénzügyi válság ellenében folytatta a támogatások „lecsorgatásának” stratégiáját. Amint azt a csapata mondogatta, az egyszerű dolgozók és lakástulajdonosok megsegítésének az a legjobb útja, ha a bankok elegendő pénzt kapnak.

Amikor a Clinton-kormányzat idején megreformálták a szegények ellátását célzó jóléti programokat, akkor feltételeket támasztottak a juttatások címzettjeivel szemben: vagy állást kellett keresniük, vagy kötelesek voltak képzési programban részt venni. Amikor azonban most a bankokat részesítették „jóléti” támogatásban, számukra nem írtak elő semmilyen követelményt. Ha kikecmergési kísérletével eredményes lett volna Obama, akkor elkerülhetett volna néhány filozófiai súlyú csatát. A programja azonban nem működött, ezért a bankokkal szembeni ellenszenv régóta nem látott méreteket öltött.
Obama át akarta hidalni az amerikaiak közötti különbséget, amelyet George W. Bush mélyített el, de a szakadék most szélesebb, mint korábban. Azon törekvése, hogy mindenkinek tetsszen, végül senkit sem lágyított meg. A „deficithéják” – főleg a bankárok, akik az intézményeik megmentésekor lapítottak – most a növekvő deficit miatti aggodalmakra hivatkozva követelik a kiadások csökkentését. A gazdaság menedzseléséről vallott nézetek azonban nem különbek annál a megközelítésnél, amelyet a bankárok alkalmaztak a saját cégeik irányításában.

A kiadások visszafogása jelenleg gyengíti a gazdaságot. Ameddig a kiadásokat beruházásokra fordítják, a deficit hosszabb távon csökkenni fog, akkor is, ha a közeljövőben emelkedik. A gazdaság ösztönzése és a deficithéják megnyerése közötti ingázás során Obama csekély hiánycsökkentést választott, ezzel egyfelől elidegenítette a liberális demokratákat, ugyanakkor ez túl kevés volt ahhoz, hogy megnyerje a héjákat. A középosztály megsegítését célzó további gesztusok sejtetni engedik, hogy a szíve merre húz, de ezek is csekélyek az érdemi változáshoz.

Különbséget most három lépéssel lehetne elérni: egy új élénkítő csomag tervével, a bankok megfékezését célzó pénzügyi reformmal és a jelzálogadósok kilakoltatásának leállításával ott, ahol a tartozások meghaladják az ingatlan aktuális értékét. Ilyen becsvágyó célokat egy évvel korábban – az akkori, hatalmas politikai tőkéjére támaszkodva – elérhetett volna Obama, hogy utána Amerika egyéb bajaival törődhessen. Utóbb azonban nagyban csökkentette a mozgásterét az a zűrzavar, amely az elégtelen gazdaságélénkítés és a pénzügyi mentőakciók körül bontakozott ki (különösen azután, hogy ez utóbbi nem hozta meg a hitelezések újrakezdését). Hasonlóképpen csökkentette az elnök manőverezési lehetőségét a munkahelyek tömeges elveszítése.

Utóbb kétségessé vált az is, hogy Obama képes lesz-e visszanyesni – a várt és régóta esedékes módon – a bukáshoz túl nagy bankok méreteit és a gondatlan kockázatvállalásukat. Ezek nélkül a gazdaság – inkább előbb, mint utóbb – ismét válságba fog kerülni. Az amerikaiak azonban nem a holnapi, hanem a mai válsággal vannak elfoglalva. Márpedig a következő két évben a növekedés túl csekély lesz ahhoz, hogy a munkaerőpiac képes legyen felszívni az oda újonnan belépőket, s apassza a meglévő munkanélküliséget.

Ezt a felfordulást a nyakló nélkül működő, szabályozatlanul hagyott piacok okozták, ezek pedig önmagukban alkalmatlanok arra, hogy belátható időn belül kihúzzanak bennünket a csávából. Kormányzati akcióra lenne szükség, ez pedig hatékony és erős politikai vezetést követel meg.

A szerző a Columbia Egyetem Nobel-díjas professzora

Copyright: Project Syndicate, 2010
www.project-syndicate.org