A lényegről beszélnek

A lényegről beszélnek abban az értelemben, hogy a válság kirobbanása óta a visszatérő alapkérdés az Európai Unióval kapcsolatban mindenkor az volt: vajon a makrogazdasági menedzsmentet szigorúan nemzetállami hatáskörben tartó unió a válság nyomására fokozatosan szétcsúszik-e, vagy a dolog éppen hogy az integráció mélyítését fogja eredményezni? A kérdés sokáig elméleti maradt, és bár időközben születtek bátortalan lépések – mint az európai pénzügyi felügyeletek erősítésének hibrid módszere –, konkrétabb irányba az ügy a görög válság elmélyülése után kezdett csak ráállni. Azóta viszont láthatóan gyorsuló sebességgel halad ezen a pályán. Az majdnem másodrendű, hogy eközben melyek éppen az aktuális ötletek. A fő dolog az, amiért ezeket az ötleteket egyáltalán felvetik.

Emlékezetes, hogy a görög válság – a szűkebben vett görög vonatozásokon túl – minimum három általánosabb kérdést állított előtérbe, a válaszadás kényszerével. Vajon lehet-e hosszabb távon is a monetáris uniót menedzselni egyfajta fiskális unió minimális megléte nélkül? (Kezdetben hitték, hogy igen: szavatolni tudja ezt a résztvevők egymáshoz közeli gazdasági fejlettsége, no meg a mindenkori politikai akarat. Csak aztán kiderült, hogy a nemzeti fejlettségi szintek egyáltalán nem annyira közeliek, illetve távolodni is tudnak, és nemcsak lefelé, de a német példa mutatja, hogy felfelé is. A politikai akarat pedig nem feltétlen mindig egy irányba húz.). Aztán: mi a teendő, ha a közös valutában részt vevő nemzetgazdaságok közül némelyik végzetesen megbillen, netán az államcsőd közelébe kerül? (Ez a lehetőség – éppen az első pont miatt is – sokáig egyenesen elképzelhetetlennek tűnt. Épp ezért nem is beszéltek róla, egészen mostanáig…) És végül: ha mindezekre az optimális választ egyfajta megerősített európai gazdasági kormányzás jelentheti csak, vajon meddig terjedhet, milyen formát ölthet a makrogazdasági folyamatok közösségi egyeztetése? Működhet-e egyáltalán? Az első kérdésre az esetleges nemleges válasz hosszabb távon „csak” az euró létét áshatja alá. A három együtt azonban – és ettől válik az egész egyúttal integrációs dilemmává is – következményeiben a kőkemény gazdasági érdekek mentén úgy kényszeríthet ki nemzetállami lépéseket, hogy azok kikezdhetik az egységes piac kohézióját, és ennek nyomában magát az integrációt is.

Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter múlt heti elemzése egy majdani Európai Valutaalap szigorú működési feltételeiről ilyen előzmények után nem a konkrét tartalma miatt volt fontos. Hanem magáért a tényért, hogy az EU legbefolyásosabb tagállamának egyik legtekintélyesebb politikusa kezdett nyílt polémiát a nemzetgazdaságok fölötti makrogazdasági kormányzati mechanizmusokról. Miként francia kollégája, Christine Lagarde reakciója – amelyben a német kereskedelmi többlet „kiegyensúlyozását” sürgeti – szintén azért érdekes, mert még egy-két éve is elképzelhetetlen módon felveti a tagállami makrogazdasági szabályozások alárendelését az uniós szempontoknak, mégpedig a nemzetgazdaságok összefonódására hivatkozva.
Beláthatatlan, hogy mi lesz a nyilatkozatháború végső hozadéka. Önmagában az a tény, hogy létezik a vita, hogy egyre inkább a lényeget érintő tényezőkről beszélnek, és mindez a legkompetensebb szintek bevonásával zajlik, izgalmas jövőt vetít előre. Abszurdnak tűnhet a hasonlat, de valós: a rendszerváltást megelőző magyarországi reformvitákra emlékeztető a helyzet Brüsszelben, ahol a legtekintélyesebb szervezetek és intézetek immár napi szinten tartják az EU gazdasági kormányzatára vonatkozó üléseiket, konferenciáikat, és nincs nap újabb nyilatkozat nélkül. Még nem tudni, hogy meddig jut a vonat ezen a pályán. De hogy mozgásban van, az bizonyos.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője