A tücskök lázadása

„A tangóhoz két ember kell” – ezzel a találó mondással utalt a francia pénzügyminiszter arra az ellentmondásra, amely már-már szétfeszíti az eurózóna kereteit. Christine Lagarde a Financial Timesnak adott interjújában azt tette szóvá, hogy Németország tartós kereskedelmi többlete és vonakodása a belső kereslet élénkítésére terhet jelent az Európai Unió többi tagországa számára. A szemrehányás annak a hetek óta zajló uniós vitának a részeként hangzott el, hogy az euróövezet gazdagabb, stabilabb tagországai miként nyújtsanak segítséget szükség esetén a fizetésképtelenség szélére sodródott Görögországnak.
A francia politikus kritikája szokatlanul nyers és őszinte volt, de nem előzmények nélküli.

A gazdasági sajtóban már jó ideje pedzegetik Berlin felelősségét a mostani válság elmélyülésében. Martin Wolf, a Financial Times neves publicistája például már február elején ezt írta: „Egy valutaunió, amelynek meghatározó országa deflációt exportál, de félreáll, amikor a többi tag összeomlik, komoly bajban van.” Hozzáteszi: 1999 és 2007 között a német GDP-növekedés 70 százaléka származott a nettó export bővüléséből, ezért most viszonoznia kell a szívességet.
Tény, hogy Németország jól járt az euró bevezetésével. Bár a németek szeretik áldozatként feltüntetni a kemény márka lecserélését, valójában a valamivel gyengébb euró lökést adott az ország kivitelének. Az övezet többi tagállama, különösen az erős ár- és bérinflációval rendelkező periferiális gazdaságok ezután már nem tudták leértékeléssel ellensúlyozni romló versenyhelyzetüket.

A német kormányok által időközben végrehajtott munkaerő-piaci és jóléti reformok, valamint a német vállalatok kíméletlen bérköltség-lefaragása tovább mélyítette a szakadékot. A The Economist számításai szerint 2000 és 2008 között Németországban évente átlagosan 1,4 százalékkal csökkent az egységnyi munkaerőköltség, miközben Franciaországban 0,8, Nagy-Britanniában 0,9 százalékkal nőtt. Ennek eredményeként az eurózónába irányuló német export rendre a GDP 2-4 százalékának megfelelő kereskedelmi többletet eredményezett (a teljes szufficit ennek két-háromszorosa).
Sok tényező húzódik meg e mögött, egy közülük azonban meghatározónak tűnik: a hagyományos német takarékosság. Igaz ez a lakosságra és a kormányra is. Utóbbinak most épp az okoz fejtörést, hogyan mérsékelje az idén a GDP 5,5 százalékára duzzadó költségvetési
hiányt, amely német szemmel nézve ugyan óriási, európai összehasonlításban azonban alacsony. Miközben Berlin másokat is fiskális fegyelemre buzdít, tény, hogy a német vállalatok jól profitáltak más kormányok gazdasági ösztönző csomagjaiból. Ha viszont ő maga nem élénkíti az alacsony belföldi fogyasztást és a beruházásokat, a most bajba került országoknak esélyük sem lesz, hogy a Németországba irányuló exportjuk révén „kinőjék” a válságot.
A dolog innentől kezd izgalmassá válni. Az egyik oldalon állnak tehát a „hangyák”, akik előrelátóan, keményen dolgoznak, takarékoskodnak, javítják versenyképességüket, és többletet halmoznak fel. A másikon a „tücskök”, akik felelőtlenül költekeznek, máról holnapra élnek, eladósodnak, becsapják magukat és másokat is. (Miután a jelenlegi uniós vitában Németország szövetségesei épp az északi államok, nem haszontalan felidézni, mit is írt száz éve Max Weber a protestáns etikáról.)
Hogy lehet az, hogy a neves közgazdászok most mégis szinte egyöntetűen Németországot hibáztatják, amiért az nem nyitja meg a pénztárcáját? A válasz: az integráció. Az ugyanis nemcsak a lehetőségekről szól, hanem a kényszerű kötelességekről is. Németországnak fel kell mérnie, mennyit nyert eddig az euróövezettel, mennyit veszítene nélküle, illetve van-e elég ereje szigorítani a játékszabályokat. A Reuters kommentárja szerint a németeknek „el kell kezdeniük költekezni, és kicsit olyanokká válni, mint a többiek”. Őszintén mondom: sajnálnám őket ezért.

A szerző a Világgazdaság rovatvezetője