Hogyan tovább, hazai élelmiszeripar?

Persze a válságnak így is nagyon jelentősek a negatív hatásai: a krízis által (is) előidézett megszorítások következtében beálló reálkereset-csökkenés a keresletet az olcsó termékek felé tereli, ahol végképp nincs helye a nem versenyképes termékeknek. Az olcsó kategóriát sokszor a kereskedők saját márkás termékei vagy a diszkontláncok importtermékei uralják. Bár a kereskedelmi márkás termékek egy részét a magyar élelmiszer-feldolgozók állítják elő, ez a termékpaletta aligha jelent hosszú távú stratégiát a magyar élelmiszer-feldolgozó iparnak.

A magyar élelmiszeripar problémáinak egyik gyökere a méretgazdaságosság hiányából fakadó, alacsony hatékonyságú működés, amelynek következtében a vállalkozók nem képesek termelési költségeiket az ádáz versenyben kitermelni. A vállalkozás nem tud olyan méretűre fejlődni, amely szinten gazdaságosan működhetne, így nem marad tőke a fejlesztésre, beruházásra és piacépítésre. Különösen igaz ez az exportpiacokon.

A problémák ismertek, a kérdés az: mit tehet a magyar vállalkozó? A legjobb megoldás az lenne, ha sikerülne tőkét szereznie, amelyet a versenyképesség növelésére és piaci expanzióra tud fordítani. Az innováció is új utakat nyithat meg az élelmiszeriparban, azonban ezen a területen szinte lehetetlen a multikkal versenyezni. Nem nehéz belátni azt a hatalmas helyzeti előnyt, amelyet a dollármilliók invesztíciójával létrehozott termékfejlesztő bázisok, a leghatékonyabb gyártástechnológia, az innovatív termékek, valamint a hosszú távú fogyasztói bizalmat és márkahűséget kialakító marketinggépezet megléte biztosít a multinacionális vállalatok számára.
Ideje felébredni. Ha tőkeszerzésre nincs lehetőség, akkor a tőkeigény nélküli hatékonyságjavítás lehet a kiút. Létezik egyáltalán ilyen? Az esetleges versenyjogi akadályok ellenére lehetséges a beszállítók valamilyen szövetségbe tömörülése, viszont ezzel óvatosan kell bánni. Az, hogy a pékszövetséget tavaly megbírságolta a Gazdasági Versenyhivatal, mindenkinek figyelmeztető jel arra vonatkozóan, hogy az érdekérvényesítés bizonyos eszközei nem megengedettek. Ugyanakkor bizonyos tevékenységeinek összehangolása a versenytársakkal – például a logisztika, az IT, a támogató szolgáltatások területén történő együttműködés – úgy eredményezhet minden szereplő számára kézzelfogható előnyöket, hogy közben nem sérti a piaci versenyt. Ennek eléréséhez elengedhetetlen a versenytársak egymás iránti bizalmának kialakítása, amelynek során nélkülözhetetlen a különböző érdekérvényesítő szervezetek és szövetségek szerepvállalása.
Mit tehet az állam?
Az államnak viszonylag kevés eszköz áll rendelkezésére, hogy megvédje a magyar élelmiszer-feldolgozó ipart, de például munkahelyteremtő beruházásokhoz nyújthat támogatást – akár EU-forrásokból is. Persze abban az iparágban, amelyben amúgy jelentős fölösleges kapacitások vannak, nehezen valósítható meg munkahelyteremtés. A makói húsfeldolgozó üzemben nemrég bejelentett beruházás, amely a közeljövőben részben uniós forrásokból valósul meg, nemcsak munkahelyeket teremt, hanem a termékek exportja révén a magyar hústermelésre is pozitív hatással lesz. Milyen kár, hogy ez c0sak apró fénysugár az ágazatot érintő problémák sötét alagútjában.
Mit tehet még az állam? A kereskedőket a jog eszközével igyekszik rávenni arra, hogy a magyar élelmiszer-feldolgozók felé tolják el a súlypontot. A tavaly ősszel megjelent és 2010-től hatályos „A mezőgazdasági és élelmiszer-ipari termékek vonatkozásában a beszállítókkal szemben alkalmazott tisztességtelen forgalmazói magatartás tilalmáról” szóló törvény deklarált célja az élelmiszerlánc szereplői közötti kölcsönös bizalom és együttműködés megteremtése, a piaci kapcsolatok rendezése, valamint a kereskedők és beszállítók közötti tisztességes üzleti magatartás érvényre juttatása. A kereskedők olvasatában azonban a cél az ő ellehetetlenítésük, alkupozíciójuk gyengítése a szállítókkal szemben. Véleményük szerint élelmiszerfronton a kereskedők sem ülnek hatalmas pénzeszsákok tetején. A kereskedő így a beszállítóra mutogat, a beszállító a kereskedőre, miközben tekintetüket mindketten az államra szegezik. Mindeközben növekszik az élelmiszerimport, terjednek a diszkontláncok, a magyar áru pedig lassan eltűnik a polcokról. A kereskedő-beszállító kapcsolatrendszerben hatalmas az egymásrautaltság, és bár a kereskedőknek akkor is lesznek alternatív beszerzési forrásai, ha nincs mögöttük magyar feldolgozóipar, aligha lehet hosszú távon érdeke a hagyományos kereskedelmi láncoknak, hogy importbeszerzéseik arányát a végletekig növeljék.
Féltem a magyar márkákat, a magyar élelmiszer-termelést és a magyar munkahelyeket. Nagyon fáj a hazai élelmiszeripar sorvadását, kultuszmárkák eltűnését látni, hiszen az élelmiszeripar Magyarországon nemcsak szimpla üzlet, hanem a hagyomány és a kultúra szerves része is. Különösen aggasztó, hogy a rendszerváltás élelmiszeriparra gyakorolt sokkhatását követő több mint húsz év elteltével még mindig alapvető szerkezeti problémákra kell megoldást keresni.
Ezért is öröm volt nemrégiben a Csányi Sándor nevével fémjelzett agrár- és élelmiszer-feldolgozó csoport által bejelentett ambiciózus célok meghirdetését hallani. A csoport a régió meghatározó élelmiszer-ipari vállalkozásává szeretne fejlődni, amelynek érdekében jelentős lépéseket tesznek. A Csányi-birodalom mezőgazdasági és feldolgozóipari cégeinek közös beszerzési, informatikai, marketing- és HR-koordinációja hatalmasat lendít majd a csoport hatékonyságán, hozzájárulva ezzel az üzleti célok eléréséhez. A stratégia regionális akvizíciókat, zöldmezős beruházásokat, technológiai fejlesztéseket is előirányoz. Ezek szerint mi, magyarok mégis merünk nagyot álmodni?

A szerző a Pricewaterhouse-Coopers igazgatója