Szabályozási kihívások a kvótakereskedelemben

Számos szakember véleménye szerint a világ eljutott egy olyan pontra, ahol az üzleti lehetőségek szélesítése végett nemzetközi rendszerek jöttek létre „a jó levegővel való” kereskedés területén. Mások szerint a történelmi gyakorlatnak megfelelően a fejlett országok exportálják üvegházhatású gázkibocsátásukat a kevésbé fejlett országokba, ahogy ez korábban a hulladékkal és az öreg autókkal történt. A legutóbbi, Magyarországot is érintő – az európai kvótakereskedelem időszakos felfüggesztéséhez vezető – fejleményeket figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy a kvótakereskedelem mint „iparág” meghaladta saját strukturális és szabályozási készültségi szintjét.

A magyar zöldkrediteladás nem ütközött semmilyen meglévő szabályozásba, utóélete azonban így is felhívta a figyelmet a rendszer gyenge pontjaira. Az EU-s és a kiotói rendszerek Európai Unió általi összekapcsolásának jelenlegi állapotában egy adott kvóta útjának csupán az első lépcsője követhető nyomon. Fennáll a veszélye a kvóták „utaztatásának”, vagyis ugyanazon tényleges kibocsátáscsökkentés többszöri eladásának mindaddig, míg ez a zöldkre-
ditek elszámolása során valamely vállalatnak veszteséget nem okoz. Fontos megjegyezni, hogy a zöldkredit értékesítése – cégszintű kibocsátásátcsoportosítás – működőtőke-beruházást is jelent a kevésbé fejlett országokban, tehát nem feltétlenül egyenértékű a régi autók áttelepítésével.

Ma egy ország körülbelül 8-13 eurót kap, ha vállalja, hogy ipara egy tonnával kevesebb üvegházhatású gázt bocsát ki. Ez jelenleg kiemelt jövedelemforrást jelent az eladásban élen járó országok számára. A kvótafelesleg értékesítése racionális lépés a likviditás növelésére, azonban ennek túlzásba vitele behatárolhatja az ipari növekedés lehetőségeit. Ezzel párhuzamosan a felvásárló fejlett gazdaságok high-tech termelési kapacitása további mozgásteret nyer anélkül, hogy az adott ország szén-dioxid-kibocsátását ténylegesen korlátozni kellene. A jelenleg forgalomban lévő kvóták elsődlegesen annak a feleslegnek az értékesítéséből származnak, amelyek az eladó országok 1990-hez viszonyított ipari termelésének visszaesésére vezethetők vissza, valós korlátozást ezért ritkán jelentenek. Abban a feltételezett helyzetben, ha egy ország a feleslegét már értékesítette, illetve elért arra a szintre, amely a reálisan tervezhető ipari, gazdasági fejlődés határát jelenti és így a tényleges kibocsátás csökkentése a tét, figyelembe kell vennünk, hogy egytonnányi kibocsátáscsökkentés korántsem ugyanolyan erőfeszítésbe kerül, és eltérő költségekkel jár az egyes országok számára, főleg a fejlett-fejlődő viszonylatban. Valószínű, hogy egy tonna tényleges károsanyagkibocsátás-csökkentést például a magyar gazdaság nem 13 euróból oldana meg.
Ha a globális klímaváltozás csökkentésére irányuló nemzetközi intézkedéseket az elszámolás és az országok erőfeszítéseinek szemszögéből vizsgáljuk, elmondható, hogy a hosszú évekre visszanyúló nemzetközi klímapolitikai törekvések elsődleges célkitűzése az objektivitás volt. Ezt a célt követve jutott el a világ a kibocsátási kvóták rendszeréhez. Ezen kvóták naturáliákban mért abszolút számok, amelyek egyértelműen meghatározzák a kibocsátás maximális mértékét, ezáltal a szükséges korlátozás nagyságát is az adott ország számára. Amiről azonban a transzparencia biztosítása mellett a témában befolyással rendelkező országok megfeledkeztek, hogy az adott kvóták betartása az egyes gazdaságoktól eltérő mértékű erőfeszítést, szerkezetátalakítást követel meg. Az egzakt kvóták rendszere azonban nem tesz különbséget, akár könnyű, akár problémás a csökkentés, a célérték adott.
A környezetvédelem, a fenntarthatóság, a társadalmi felelősségvállalás területén végrehajtott projektek során több alkalommal találkoztunk ettől eltérő és véleményünk szerint megfontolásra érdemes megoldásokkal. Ezek közül az egyik legátfogóbb koncepciót a Harvard Kennedy School of Government kutatói alakították ki és mutatták be. Ez a megoldás az üvegházhatású szennyező anyagok kibocsátásának ároldali megközelítése. Az elmélet szerint az egyes országok meghatározzák a kibocsátási egységek minimum- és maximumárát, valamint ezek éves változásának megengedett mértékét. Így a károsanyag-kibocsátás csökkentésére tett erőfeszítések naturáliák helyett nemzeti valutában lesznek mérhetők és összevethetők. Ez a rendszer akkor is meg tudja mutatni, hogy az adott állam a lehetőségeihez mérten hogyan teljesített, ha a naturáliában mért kibocsátási célértékét nem érte el. A módszer lényege, hogy nem a végeredményt, hanem a tényleges erőfeszítést méri össze, reálisabban igazodva a nemzetgazdaságok színvonalához és teljesítménykorlátaihoz. Figyelembe veszi a politikai helyzetet, a technológiai áttörések, a megújuló energiaforrások áralakulásának és a gazdasági növekedés kapcsolódó hatásait is. Ami a lényeg, hogy az ároldali megközelítés alkalmazásával meghatározott célértékek betartása oly módon is lehetséges, hogy ne befolyásolja – negatívan – az adott ország fejlődését. Valószínű, hogy a klímaprogramokban részt vevő kevésbé tehetős országok számára a kvótafelesleg gyors értékesítését követően egy ehhez hasonló megoldás elfogadhatóbb lenne, mint az abszolút kvóták rendszere. Így gyorsítható ugyanis a politikák valós hatásainak megjelenése, és valószínűbb ezek tartós fennmaradása.