A dollárdiplomácia és Japán elvesztett évtizede

Kísértet járja körül Kína árfolyam-politikáját: annak a hosszú vitának a szelleme, amelyet az Egyesült Államok és Japán folytatott az 1980-as és 90-es években a jen értékéről. Az a vita csak akkor ért véget, amikor a japán gazdaság belépett az „elvesztegetett évtizedként” ismert, hosszabb stagnálás időszakába. Az akkori erőpróba tette Kínát eltökéltté, hogy maga ne ismételje meg a történteket. A történelem – különösen a pénzügyi – természetesen soha nem ismétli magát pontosan. A jüan árfolyama ügyében hangoztatott érvek ennek ellenére kiváltanak bizonyos „déja vu” érzéseket, legalábbis a japánok körében.

2010.12.27., hétfő 05:00

Most – csakúgy, mint annak idején – az USA kongresszusa áll a harag célkeresztjében. A testület már készíti is elő a megtorló jogi lépéseket Kína ellen, válaszul számos amerikai választó részéről megnyilvánuló nyomásra; utóbbiak szerint a mesterségesen alacsonyan tartott jüan okolható a globális egyensúlyhiányért, különösképpen a masszív amerikai kereskedelmi deficitért. Amerikai körökben az is frusztrációt okoz, hogy Washingtonban a pénzügyminisztérium „nem nevezte néven és nem szégyenítette meg” Kínát mint valutamanipulátort.

A hajdan Japán által szerzett tapasztalatok alapján a kínaiaknak jó okuk van arra, hogy aggódjanak az USA részéről megnyilvánuló nyomás miatt, és hagyják erősödni a jüant. Mint azt két közgazdász – Ronald McKinnon és Kenichi Ohno – kimutatta, a jen felértékeléséért kifejtett amerikai nyomás kulcsszerepet játszott a japán gazdaságra települő tartós defláció és stagnálás kialakulásában. Ez az a gazdasági gyengeség, amelyet egyébként az „elvesztegetett évtized” megjelöléssel illettek.

Amerika és Kína több éve folytat egyidejűleg vitát és dialógust, ez pontosan felidézi azt, amin Japán keresztülment az USA-val szemben az 1980–90-es években. Peking és Washington megbeszélései jelenleg a „stratégiai dialógus” fázisában vannak, csakúgy, mint ahogy Japán egyezkedett az USA-val 1989–90-ben a „strukturális akadályokról” és 1993–95-ben a „keretegyezmény-tanácskozáson”.

Mint annak idején Japánnal, most a Kínával folytatott megbeszélések hátterében is ott áll a kétoldalú fizetésimérleg-hiány és a hozzá kapcsolódó amerikai frusztráció. A tárgyalások napirendjén szerkezeti tényezők csakúgy szerepelnek és szerepeltek, mint a valutaárfolyamok ügye. A jelenlegi USA–kínai vitában azonban az árfolyamok nagyobb súllyal esnek latba. Míg annak idején Japán a „menedzselt lebegtetés” rendszerét használta, addig Kína még ma is sokkal szorosabb ellenőrzést gyakorol a valutája árfolyama felett.

A kínai kormánytisztviselők sokat gyötrődnek az amerikai nyomás miatt. Ha engednek a követeléseknek, akkor – mint érvelnek – a kínai gazdaság is beleeshet abba a deflációs csapdába, amely Japánt azóta tartja fogva, hogy amerikai nyomásra felértékelték a jent, ami katasztrofális eszközárbuborékot váltott ki. Ha pedig Peking ellenállna, akkor viharos viták pattanhatnának ki az USA-val, ez még nagyobb felfordulást okozhatna.

Mint tette azt annak idején Japán, Kínának most kell védekeznie azon amerikai állításokkal szemben, hogy a jüan gyengesége a forrása a két ország közötti egyensúlyhiánynak. Mint Japánnak akkor, Kínának most kell azzal érvelnie, hogy a valuta felértékelése önmagában aligha eredményezhet jelentős kiigazítást a folyó fizetési mérlegben. Ehhez ugyanis az amerikaiak alacsony megtakarítási rátájának a korrigálására ugyanúgy szükség van, mint a kínaiak tetemes megtakarításainak a felülvizsgálatára.

A rövid távon várható fejleményeket a közelmúlt eseményeiből lehet levezetni. Kína rugalmas átváltási rendszert vezetett be 2005 júliusában, ezt 2008 nyaráig alkalmazta, miközben a jüan több mint 20 százalékkal felértékelődött a dollárral szemben. Az ezt követőn kibontakozó globális pénzügyi válság idejére ismét rögzítették a kínai valutának az amerikaival szembeni árfolyamát. Ez év júniusában azonban az ázsiai állam visszatért a rugalmas árfolyamok rendszeréhez, ennek nyomán a jüan árfolyama világos tendencia nélkül ingadozott egészen szeptember közepéig, majd hirtelen drágulni kezdett, szemlátomást a fokozódó amerikai nyomásra és a készülő kongresszusi szavazásra adott válaszként.

A két ország mostani vitája egy tekintetben mindenképpen emlékeztet arra, ami korábban az USA és Japán között végbement: a polémia hosszadalmas lesz, és időnként kiéleződő feszültségek közepette folyik majd. Az eredmény mindenképpen a jüan felértékelődése lesz. Kína és Japán esete között azonban van egy lényeges különbség is: míg Tokiónak szüksége van az USA által szavatolt biztonságra, addig Pekingnek nincs. Emellett Kína gazdasága mintegy 15 év múlva túlszárnyalja az amerikait, így az idő Pekingnek dolgozik.

Az összevetésnek egy további fontos pontja is van. Ha a kínai hatóságok pusztán azzal érvelnek, hogy Tokió hibát követett el annak idején, amikor hagyta felértékelődni a jent, akkor félreértelmezheti azt, ami Japánban az idő tájt történt. Emiatt lehet, hogy eltúlozza a valutaárfolyam emelkedésének kockázatát.

Az 1985-ös Plaza-egyezmény értelmében a vezető gazdasági hatalmak (az USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Nyugat-Németország és Japán) összefogtak az akkor túl erős dollár gyengítésére. A folyamatban a japán valuta – a dollárral szembeni kezdeti 240-es árfolyammal szemben – először 200, majd 1986 márciusáig 178 jenre erősödött, ez súlyos dilemmát okozott. Az irányzat ellensúlyozására Tokió először leszállította a kamatszintet, majd dollárvásárlásba fogott, ami döntő lépésnek bizonyult. Az alacsony kamattal ugyanis hátráltatta a tőkebeáramlást, egyidejűleg azonban erős lökést adott az eszközár-emelkedésnek.

Az ingatlanpiacon és részvényárakban utána kialakuló buborék azonban nem azért pukkadt ki, mert a japán kormány megroppant az amerikai nyomás alatt, és hagyta felértékelődni az ország valutáját. Éppen ellenkezőleg, az összeomlás azért következett be, mert Tokió túl sokáig ellenállást tanúsított. Ha tehát Kína a megfelelő tanulságot akarja levonni Japán tapasztalatából, akkor világosan kell látnia, hogy ott mi ment végbe azokban az években.

Amit Pekingnek különös gonddal kellene figyelnie, az a gazdaság esetleges túlhevülésének minden apró jele, és az eszközárak túl gyors emelkedésének veszélye. Ha a kínai kormány hagyná felértékelődni a jüant, az mindkét irányzat megelőzéséhez hatásos eszköz lehetne.

Takatoshi Ito a Tokiói Egyetem közgazdaságtan-profeszszora, volt pénzügyminiszter-helyettes

@ www.project-syndicate.org