A párhuzamosan létező tartalék valuták világa

Az érvelés szerint ezt az eredményt a piac logikája diktálja. Ha az exportőrök és az importőrök az árakat ugyanabban a valutában – mondjuk a dollárban – határozzák meg, mint a versenytársaik, akkor elkerülhető az ügyfelek körében a zavar. Ha a központi bankok ugyanabban a pénznemben őrzik a tartalékaikat, mint minden társintézményük, akkor biztosak lehetnek, hogy igazán likvid aktívákat tartanak kézben. Ha mindenki más dollárt vesz, ad el vagy tartalékol, akkor kifizetődő ugyanazt tenni, mert számítani lehet arra, hogy a dollárban kifejezett eszközök piaca lesz a legnagyobb likviditású.

Az természetesen mindig lehetséges, hogy elérkezik egy fordulópont, ahol mindenki áttér az egyik valuta használatáról a másikra, a közvélekedés szerint azonban a nemzetközi pénzügyi rendszer hálózatszerű elrendezése szavatolja, hogy mindig csak egy, igazi nemzetközi pénznem számára maradjon hely.

Ez az előfeltevés azonban három oknál fogva is hibás. Először is, az a tétel elveszítette a súlyát, hogy minden exportőr, importőr és kötvényvásárló ugyanazt a fizetőeszközt akarja használni, mint a többi importőr, exportőr és kötvénybefektető, mert olyan világban élünk, amelyben mindenkinél ott a mobiltelefon, amelyen azonnal át tud számítani árakat bármely árfolyam szerint. Valamikor a különféle valutákban kifejezett árak gyors öszszevetése jobbára csak a legrutinosabb kereskedők és befektetők számára volt egyszerű. Ma azonban egyáltalán nem meglepő, hogy az Apple-alkalmazások letöltésében egy valutakonvertáló program a tíz leggyakrabban letöltött szoftver között szerepel.

Másodszorra, a mai globális gazdaság óriási méretei azt jelentik, nem csak egy valutában lehet mély és likvid piacokat kialakítani. Végezetül pedig öszszeegyeztethetetlen a gazdaságtörténettel az a tétel, hogy valamely időpontban csak egyetlen tartalék valuta használható. Már 1914 előtt is ismert volt három nemzetközi valuta: a brit font sterling, a francia frank és a német márka. Az 1920-as és 30-as években a dollár és a sterling osztozott a világelsőségen. Ma a dolláron kívüli valuták 40 százalékkal részesednek a nemzetközi tartalékokból. Mindennek alapján számítani lehet arra, hogy a dollár, az euró és a jüan osztozik majd a számlázás, a fizetés és a tartalékolás valutájának funkcióján a következő években.

Az persze tény, hogy mindhárom valutát kritikával illetik. A dollár használatára és megőrzésére irányuló készséget például alááshatják az amerikai kettős – fiskális és külső – deficittel kapcsolatos aggályok. Az euró használatát korlátozhatják azok a félelmek, hogy együtt lehet-e tartani az Európai Uniót. Kína ugyan agresszív módon ösztönzi valutájának nemzetközi használatát a fizetési forgalom lebonyolítására, a jüanra azonban még hosszú út vár, mielőtt vonzóvá tudna válni a külföldi befektetések végrehajtásának és a tartalékok felhalmozásának szerepkörében.

Ha önmagában azt a tényt vizsgáljuk, hogy nemzetközi pénzügyi műveletek céljára három valutát is számításba vesznek, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy közülük egyik sem fog domináns pozícióba jutni. Mindhárom alkalmazására lesz hely a nemzetközi piacokon, ami azonban aggodalommal tölt el egyeseket, akik a stabilitást féltik többféle kulcsvaluta egyidejű külpiaci használata miatt. Ez a félelem azonban alaptalan, mert éppen a nemzetközi monetáris rendszer fokozottabb decentralizálásával lehetne megelőzni a pénzügyi válság megismétlődését.

Azokat az országokat, amelyek pótlólagos tartalékokat szeretnének képezni, nem kényszeríti senki arra, hogy kizárólag – vagy akár csak elsődlegesen – dollárt halmozzanak fel. Másfelől pedig egyetlen ország sem lesz képes arra, hogy olyan mértékű folyómérleg-hiányokat produkáljon, mint az USA, és arra sem lesz példa, hogy valamely állam olyan mértékben vegyen igénybe külföldi finanszírozást pénzügyi túlkapásainak fedezetére, mint tette azt Amerika az utóbbi évek során. Ez a felismerés szintén abba az irányba hat, hogy a világ pénzügyi értelemben is biztonságosabb legyen.

A kérdés az, vajon az átváltási ráták veszélyesen instabillá válnak-e a következő időszakban. Kérdés továbbá, a központi banki tartalékok menedzselésével megbízott szakemberek milyen mértékben bocsátkoznak kiszámíthatatlan átváltási műveletekbe, ha maximalizálniuk kell a rájuk bízott összegek hozamát. Az ilyen és hasonló félelmek azon alapulnak, hogy félreértik a jegybanki tartalékokat kezelő személyzet magatartását. Ezt a szakértői gárdát nem érintik azok az ösztönzők, amelyeket a fedezeti tőkealapok kezelőire szabtak a hozamok maximalizálása végett. A központi bankok személyzetének nem kell újabb és újabb csúcsokat döntögetniük ahhoz, hogy megkapják a havi fizetésüket. Nekik társadalmi felelősségük van, és ezt ők pontosan tudják.

Ez azt jelenti, az adott körben nincs olyan késztetés, hogy valamely valutát felhalmozzon, vegyen vagy eladjon csak azért, mert a piacon mindenki ezt teszi. A jegybankokban hosszabb időhorizontot vesznek alapul, eltérően a magánalapok kezelőitől, akiknek türelmetlen befektetőket kell kielégíteniük. A jegybanki tartalékokat kezelő menedzserek a tevékenységükkel inkább stabilizáló hatást fejtenek ki a spekulánsokkal szemben. Mindez abba az irányba hat, hogy a három nagy nemzetközi valuta árfolyama is stabilabb legyen.

A világgazdaság a XXI. században multipoláris lesz, és semmi oka nincs annak, hogy a nemzetközi monetáris rendszer ettől eltérő legyen. Ez pedig végső soron kedvező folyamat.

Barry Eichengreen a kaliforniai Berkeley Egyetem közgazdaságtan-professzora

@ www.project-syndicate.org