Bizalmi talányok

Az év végéhez közeledve minden területen célszerű mérleget készíteni arról, milyen esztendőt is hagyunk magunk mögött, illetve mire számíthatunk jövőre – nincs ez másképp a gazdaságpolitika területén sem. Egy évvel ezelőtt intézetünk, a Kopint-Tárki szinte egyedüli kivételként várt pozitív gazdasági növekedést 2010-re – ma már az éves növekedési becslések konszenzusa is 1–1,5 százalék között mozog. Ez a bővülési ütem persze még mindig elmarad a többi visegrádi ország 3–3,5 százalék között várható átlagos GDP-növekedésétől, de egyértelmű, hogy 2010 végére Magyarország kilábalt abból a mély depresszióból, amelybe a világgazdasági válság európai elmélyülése során került. Nemzetközi összevetésben viszonylag gyorsan és közepesen súlyos társadalmi áldozatokkal, bővülési és munkaerő-piaci veszteségekkel juthatunk túl a kritikus perióduson – lényegesen gyorsabban, mint az euróövezet perifériájának elhúzódó krízissel küszködő államai, és lényegesen kisebb veszteségekkel, mint a nemrég még szárnyaló növekedési dinamikájuk miatt csodált balti országok.

Távolról sem lehetünk azonban elégedettek 2010-es teljesítményünkkel. Az persze sejthető volt, hogy a gazdaság- és társadalompolitika kritikus területein a régóta esedékes változások vélhetően 2011-re (vagy még későbbre) maradnak – gyors átalakításokkal a jóléti ellátórendszerek, az oktatás, az egészségügy vagy a közösségi közlekedés területein már csak a parlamenti, majd az önkormányzati választások miatt sem számolhattunk. Sőt, például az adórendszert, a nyugdíjrendszert vagy a felsőoktatást érintő intézkedések inkább gyorsabbak voltak az előzetes várakozásoknál – az már más kérdés, hogy néhány tekintetben nem a hosszú távú fenntarthatóság kívánalmai, hanem inkább bizonyos politikai-ideológiai szempontok motiválták a változásokat.

Egyértelmű hiányérzetünk elsősorban a nemzetközi pénzpiacok és gazdasági intézmények, valamint a magyar gazdaságpolitika közötti viszony alakulása miatt lehet. Magyarország méretéből, történelméből fakadóan egyértelműen nyitott, tőkeszegény, a külső forrásokra ráutalt ország – hasonlóan a közép-európai új EU-tagállamok döntő többségéhez. Ráadásul két speciális ok miatt a magyar gazdaság kiszolgáltatottabb és sebezhetőbb, mint a cseh, a lengyel vagy a szlovák. Viszonylag magas (a GDP 80 százaléka körül mozgó) államadósságunk, valamint a zömmel svájcifrank-alapú devizahitelezés korábban kiugró elterjedtsége miatt a pénzpiacok ítélete azonnal érzékelhetővé válik mind az állampapírhozamokban, mind pedig a lakosság havi törlesztőrészleteinek alakulásában. Nyár elején abban bízhattunk, hogy – hasonlóan például a lengyel tendenciákhoz – év végéig a magyar országkockázati felárak is apránként lemorzsolódnak, és fokozatosan közelítenek majd a régióban a legkedvezőbb megítélésű cseh kockázati prémiumokhoz. Ez azonban nem következett be. Sőt, miközben nemcsak a lengyel, hanem például a török, majd némi késéssel a horvát vagy a bolgár felárak is csökkenő pályára álltak, Magyarország országkockázati prémiuma – a régióban egyedüliként újabb költségvetési stabilizációs csomagra kényszerülő Románia mellett – változatlanul magas maradt: decemberben is 350 bázispont körül ingadozott (a 90 bázispont alatti cseh vagy a 125 bázispont körüli lengyel felárakkal szemben. Nem sikerült tehát meggyőzni a nemzetközi pénzpiacokat arról, hogy Magyarország meggyőző, középtávon is fenntartható növekedési pályára állt. 2011-ben persze 3 százalék körüli növekedés akár viszonylag kedvezőtlen pénzpiaci megítélés mellett is elérhető, részben a válság utáni kilábalási ciklusból fakadó növekedési automatizmusoknak köszönhetően, részben pedig a költségvetés átmenetileg mérséklődő külső finanszírozási szükségletei miatt. Távolabbra tekintve mégis nyilvánvaló: a belföldi gazdasági szereplők bizalmát csupán hatékonyan működő minőségi közösségi szolgáltatásokkal, illetve stabil árfolyammal és kamatszinttel lehet megőrizni. Ehhez pedig a nemzetközi intézmények és a pénzpiacok bizalmának a visszanyerése is elengedhetetlen.