Melyik utat járjuk be: Luxemburg vagy Argentína?

A múlt héten két marketinganyag érkezett a Nemzetgazdasági Minisztériumból a sajtó, valamint a piaci elemzők, befektetők postaládájába. Az első arról szól, hogy mitől lesz Magyarország régiós befektetésialap-központ, „Kelet-Európa Luxemburgja”. A második a nyugdíjrendszer rendbetételének tervét magyarázza el azoknak, akik nem értenék, miért kell (Argentínához nagyon hasonlóan) államosítani a nyugdíjrendszer második pillérjét. Azt hiszem, az irónia mint irodalmi stíluseszköz iskolapéldájával van dolgunk, amikor ezt a két „koncepciót” egyben tálalják nekünk: ennél nagyobb ellentmondás ugyanis nehezen lehetne két kormányzati célkitűzés között.

A régiós befektetésialap-központ terve hosszú múltra tekint vissza. A Bamosz az utóbbi években saját forrásból igyekezett kidolgozni egy komplex javaslatcsomagot arra, hogy hogyan válhatna hazánk olyan központtá, ahol sok külföldi befektetési szolgáltató jegyzi be az alapját. Luxemburg példáján látható, hogy ennek milyen kedvező „mellékhatásai” lehetnek a pénzügyi szolgáltatások tág értelemben vett piacán: jól fizetett, fehérgalléros és adózási szempontból is fehér munkahelyek keletkezését segítené elő számos területen. A befektetési alapok sokasága több ezer elszámolási, adminisztrációs, tanácsadói, jogi, könyvvizsgálói munkahellyel gazdagíthatná hazánkat, nem beszélve a pénzügyi felügyelet megerősödéséről szakmai és anyagi értelemben egyaránt.

De miért volna (vagy inkább volt) Magyarország abban a helyzetben, hogy kis rásegítéssel reális esélye legyen valamilyen régiós központi szerep betöltésére a pénzügyek terén? Elsőre ez érthetetlen, ha a hazai megtakarítások alacsony volumenére, a viszonylag konzervatív befektetési attitűdre és a pénzügyi kultúra alacsony szintjének szüntelen emlegetésére gondolunk. Pedig a magyar pénzügyi szektor régiós (cseh, szlovák, szerb, román, bolgár) összehasonlításban fejlettnek számít. A pénzügyi oktatás színvonala képes biztosítani a jól képzett munkaerő utánpótlását, adminisztrációs területen pedig rendelkezésre áll aránylag olcsó munkaerő. A bérek mellett még versenyképes az irodabérleti piac Varsóhoz, Prágához, Pozsonyhoz, de akár Bukaresthez képest is. A magánnyugdíjpénztárak korai létrehozása is hozzájárult ahhoz, hogy a hazai alapkezelői iparág és az ahhoz kapcsolódó szolgáltatók fejlődésben megelőzték régiós versenytársaikat. A jogi és adózási környezet fejlesztésével és kis szerencsével Magyarország kedvező célponttá tehető „exportra termelő” pénzügyi szolgáltató központok telepítéséhez.
A magánnyugdíjpénztárak megszüntetésével ez a viszonylagos fejlettség a múlté. A hazai alapkezelők által kezelt vagyon 40 százalékának felszámolásával nemcsak a vagyonkezelési, de az adminisztrációs, letétkezelési, valamint a banki treasury szolgáltatások iránti kereslet is megcsappan, és a likviditás drasztikus romlása miatt a pénzügyi szektor visszafejlődése indul el. A szakemberállomány és a pénzügyi infrastruktúra leépítése után nem lesz belőlünk egykönnyen Kelet-Európa Luxemburgja.
Csak remélni tudom, hogy a befektetésialap-központ téma napirendre kerülése annak köszönhető, hogy a kormányzat is belátta: a magánnyugdíjpénztárak megszűnésének olyan negatív mellékhatásai vannak a hazai megtakarítási piacon, amelyeket muszáj lesz valahogyan ellensúlyozni a jövőben, hogy elkerüljük a hazai megtakarítások külföldre áramlását. A nyugdíjcélú és egyéb hosszú távú megtakarítások ösztönzése adókedvezményekkel és a szektorba vetett bizalom helyreállításával talán mérsékelhetné az okozott kárt.

A szerző az Aegon Magyarország Befektetési Alapkezelő Zrt. kötvényüzletág-vezetője