Újra szalonképes lett az iparpolitika a világban

Az iparpolitika alkalmazása egyáltalán nem meglepő. Főleg, ha arra gondolunk, milyen tágan értelmezik a fogalmat, amelybe belefér minden kormányzati döntés, szabályozás vagy törvény, amely bátorítja a szektor tevékenységét vagy az abba irányuló befektetéseket. A folyamat állandó együttműködést tesz szükségessé a közületi és a magánszektor között, mert nagyban függ ettől a folyamatos ipari-technológiai változás, amely a gazdasági fejlődés és a tartós növekedés záloga.

A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a mezőgazdaságról a modern termelésre sikeresen átállított térségek – Nyugat-Európa, Észak-Amerika és újabban Kelet-Ázsia – kormányai koordinálták a magánszektor és a magánvállalatok beruházásait, és segítették új iparágak létrehozatalát, eközben külön is ösztönözték az úttörő tevékenységet folytató cégeket. Már a legutóbbi globális pénzügyi válságot és recessziót megelőzően is folyósítottak támogatást a kormányok a magánszektornak közvetlen szubvenció, adó-visszatérítés vagy fejlesztési banki hitelek formájában a növekedés és a munkahelyteremtés serkentése végett. Arra törekedtek, hogy az iparpolitikát több, olyan kulcsfontosságú területen is erősítsék, mint repülőterek, autópályák, kikötők, távközlési és nagyfeszültségű elektromos hálózatok és más infrastrukturális elemek államilag finanszírozott kiépítése, az intézményi hálózat hatékonyságának javítása, az oktatás és a képzés fejlesztése, a jogi keretrendszer világosabbá tétele.

A globális válság viszont a kormányok gazdasági szerepének újragondolására késztetett. Ez alkalommal az iparpolitika új kihívások elé került, mert segítenie kellene a hatékony kormányzati programok kidolgozását, amelyek során a közületi és a magánszektor összehangolja erőfeszítéseit új technológiák és iparágak kifejlesztésére. A történelem során számos fejlődő ország próbálkozott a fejlesztés elősegítésével, ez azonban az esetek nagy hányadában bukással végződött. A hajdani Szovjetunió, Latin-Amerika, Afrika és Ázsia fejlődésének útját gyenge hatékonyságú közületi beruházások és félresikerült kormányzati beavatkozások szegélyezték, amelyek nagy számban eredményeztek „fehér elefántként” ismert létesítményeket.

A mindenütt fellelhető hibák jelzik a kormányok gyakran alkalmatlan voltát arra, hogy a gazdasági erőfeszítéseket összhangba hozzák országuk erőforrásaival és fejlettségének szintjével. A túlságosan becsvágyó és az erőforrásoknak, valamint a képzettségi szintnek nem megfelelő fejlesztés arra is magyarázatot ad, hogy a kormányok kísérlete a piaci nyertes kiválasztására miért végződik sokszor egy vesztes kiemelésével. De ellenpélda is akad. Egyes fejlődő államokban olyan iparágak fejlesztésére összpontosítottak, amelyek más, hasonló adottságú országokban jó teljesítményt nyújtottak.

A gazdaságtörténetből és a fejlesztésekből levonható tanulságok egy irányba mutatnak: az ipar korszerűsítését és diverzifikálását célzó állami támogatást a szükséges feltételekre kell alapozni. Ily módon – a béklyók leoldása után – az új szektorokban tevékenykedő magáncégek hamar versenyképessé válnak belföldön és nemzetközi viszonylatban egyaránt. A kérdés tehát az, miként lehet azonosítani a kompetitív iparágakat, miként lehet megfogalmazni, illetve életbe léptetni a gyors fejlődésükhöz szükséges gazdaságpolitikát.

A fejlett államokban korszerű ipar található, amelynek továbbfejlesztéséhez innovációra van szükség. Ezt elő lehet segíteni alapkutatással és a sikeres újítások védelmére szolgáló szabadalmi rendszerrel. A fejlődő országok számára viszont kidolgoztunk egy módszert, amely „növekedési potenciált azonosító és elősegítő keretrendszer” néven vált ismertté, és amely segítségül szolgálhat a támogatandó területek sikeres kiválasztásához.

A keretrendszer azt ajánlja a gazdaságpolitika irányítóinak, hogy olyan, kereskedelembe bekapcsolható ágazatokat válasszanak ki, amelyek már jó teljesítményt nyújtottak azokban az államokban, ahol hasonló erőforrásokkal és képzettségi szinttel rendelkeznek, de náluk nagyjából kétszer gazdagabbak az egy főre jutó jövedelem terén. Ha a kiválasztott ágazatban már tevékenykedik belföldi vállalat, akkor azok technológiai megújításának vagy tőkeemelésének útjából távolítsák el az akadályokat. Ha a fejlesztésre kiszemelt ágazatban még nincs belföldi cég, akkor közvetlen külföldi tőkebefektetésre kell ösztökélni a modellként követni kívánt államot, vagy inkubációs programot kell indítani egy helyben alapítandó cég számára.

A kormánynak emellett figyelmet kell fordítania arra, hogy a magánvállalatok fejlesszenek ki új és versenyképes termékeket, s támogatnia kell az új, sikeres ágazatokban a termelési méretnagyságok növelését. Olyan országokban, ahol fejletlen az üzleti környezet, különleges gazdasági övezetek vagy ipari parkok létesítésével lehet segíteni a vállalkozások piacra lépését, a közvetlen külföldi tőkebefektetést vagy ipari klaszterek létrejöttét. Végül a kormányok külön is segíthetik az új iparágakban úttörő tevékenységet folytató cégeket, meghatározott időre szóló adó-visszatérítéssel, társfinanszírozású beruházásokkal, ingatlan- vagy devizajuttatással.

Az általunk képviselt megközelítés révén a fejlődő államok döntéshozói hozzájuthatnak egy olyan keretrendszerhez, amely segíti őket az új koordinációs kihívások kezelésében, amelyek a kompetitív iparágak létrehozatalával elkerülhetetlenül együtt járnak. Az adott ismerethalmaz potenciálisan segítséget nyújt olyan üzleti környezet kiműveléséhez, amely elősegíti a magánszektor növekedését, a munkahelyteremtést és a szegénység visszaszorítását.

Amint a gazdaságok világszerte arra törekednek, hogy vissza tudják állítani vagy fenn tudják tartani a növekedést 2011-ben, az iparpolitika várhatóan kedvezőbb megvilágításba kerül, mint korábban bármikor. Ha ehhez adva van még egy kedvező keretrendszer is, akkor semmi ok nincs arra, hogy ez árnyékban maradjon.

Justin Yifu Lin a Világbank vezető közgazdásza és alelnöke

Copyright: Project Syndicate, 2010

@ www.project-syndicate.org