Kereskedelmi háborúk egy „győztes mindent visz” világban
Donald Trump amerikai elnök új kereskedelmi védővámjaival az Egyesült Államok a globális multilaterális kereskedelmi rendszer legfőbb szószólójából és védelmezőjéből annak végzetévé vált. Nehéz lenne azonban egy kiszámíthatatlan politikusnak a régóta fennálló struktúrákat és mechanizmusokat felforgatni, ha nem történne egy mélyebb szintű gazdasági átalakulás is.
A mostani kereskedelmi feszültségek első formális manifesztációja az acélszektorban zajlott, amely egy olyan, a „régi gazdasághoz” tartozó iparág, melyet hatalmas, különösen Kínában kialakult többletkapacitások jellemeznek.
A többletkapacitások ismétlődően visszatérő problémái az acélszektornak, és mindig feszültséget okoztak. 2002-ben George W. Bush amerikai elnök kormánya magas vámot vetett ki az acélimportra, ám aztán engedett, amikor a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) vitarendezési fóruma az ügyben az USA ellen döntött. Bár a Trump-adminisztráció külkereskedelmi héjái vereségként tekintenek az említett ítéletre, a legtöbb közgazdász egyetért abban, hogy ez végül is kedvező döntés volt az amerikai gazdaságnak, amely semmit nem nyer a sok iparág számára fontos nyersanyag megadóztatásával.
Forrás: AFP
A mai amerikai vámintézkedés jelentősen különbözik a Bush-korszakban alkalmazottól: a mostani lépések kimondottan a Kínai Népköztársaság (KNK) ellen irányulnak. Az 1974-es kereskedelmi törvény 301-es bekezdése alapján – amely felhatalmazást ad az elnöknek a megfelelő lépések megtételére, ha egy amerikai iparágat egy külföldi kormányzat jogtalan intézkedése sújt – Donald Trump mintegy 50 milliárd dollár értékben magas védővámot vetett ki a kínai importra. A KNK már vissza is vágott: 128 amerikai termék esetében magas importvámok bevezetéséről döntött.
Donald Trump miért kockáztat meg egy kereskedelmi háborút?
A washingtoni kormány fő kifogása, hogy Peking a kínai piacra való bejutás feltételeként megköveteli a külföldi cégektől saját szellemi tulajdonuk felfedését. Ez a kínai megoldás valóban súlyos károkat okoz az amerikai technológiai vállalatoknak – mindaddig, amíg e cégek domináns pozícióval rendelkeznek a saját iparágukon belül.
A közösségi hálók és a keresőmotorok világában egy nagyobb szereplőnek az új piacokra való belépés költsége lényegében nullának tekinthető. Miután a meglévő szoftverek könnyedén sok millió embert szolgálhatnak ki, és csak a felhasználói felületeket kell a helyi nyelvekre lefordítani, egy új piacra lépés zömében azt jelenti, hogy az adott cég több profitra tud szert tenni. Ha azonban az ilyen cégeket arra kötelezik, hogy tárják fel szellemi tulajdonukat, akkor az üzleti modelljüket rombolják le, hisz így a helyi szereplők hatékonyan tudnak velük versenyezni az adott piacon, illetve potenciálisan más piacokon is.
Nem ez a helyzet a kompetitív iparágakban tevékenykedő cégek tekintetében. Esetükben a külföldön való termelés és értékesítés egyben a költségeik megnövekedése is, ami limitálja a megszerezhető marginális profit mértékét. Más szóval a kompetitívabb jellegű, „régi” gazdaságban az új piacokra történő lépés haszna jóval kisebb. Ennek tudható be, hogy a magas védővámokkal körülbástyázott piacoknál a potenciális exportőrök kedvezőbb hozzáférésért folytatott lobbitevékenysége általában visszafogottnak tekinthető. Ez magyarázza azt is, hogy miért nincs olyan nagy ellenállás India protekcionizmusával szemben.
E helyzet megváltozik az új technológiai gazdaságban, ahol a „győztes mindent visz”. A szellemi tulajdont birtokló nyertesek hatalmas profittól esnek el, amikor védett vagy zárt egy olyan nagy piac, mint például a kínai. Következésképp a kereskedelmi konfliktusok súlyosabbá válnak.
Miközben a kereskedelmi politika főként a járadékjövedelmek újraelosztására fókuszál, a munkavállalói és fogyasztói érdekek másodlagosnak tűnnek. (Kompetitív feltételek mellett a politikai döntéshozók nagyobb prioritással kezelik a külkereskedelem azon potenciáljait, amelyek a termelékenység erősítését, illetve a magasan képzett munkahelyek teremtését szolgálják.)
A monopolbevételek pedig magas piaci értéket jelentenek. Valóban, az „új gazdaság” óriáscégei jóval magasabb tőkepiaci értékkel büszkélkedhetnek, mint a „régi gazdaságban” megszokott megfelelőik. A három legnagyobb amerikai technológiai vállalat értéke ötvenszer nagyobb, mint a három legnagyobb amerikai acélgyártóé.
A felsejlő kereskedelmi háború aszimmetrikusnak ígérkezik. Az Egyesült Államoknak – az összes domináns technológiai cég hazájának – meg kell majd küzdenie azért, hogy szövetségesekre találjon Kínával szemben.
Utóvégre Európában és Japánban a szellemi tulajdont birtokló cégek kompetitívebb iparágakban tevékenykednek, ami azt jelenti, hogy náluk kevesebb hatása van annak, ha Kína e szellemi tulajdon megosztását követeli.
Az EU-támogatás megszerzését még inkább megnehezíti az USA számára, hogy néhány európai uniós kormány arra törekszik, hogy az amerikai cégek járadékjövedelmének egy részét megszerezze. Ez a végső célja annak az európai törekvésnek, amely növelné a digitális multinacionális vállalatok profitjára kivetett adót, bár egy ilyen adó valószínűleg nem sokat hoz a konyhára.
Az említett adó támogatói azzal érvelnek, hogy a profitot ott kell megadóztatni, ahol megkeresik. Ezt azzal az implicit érveléssel egészítik ki, hogy a profitot pedig ott keresik meg, ahol a fogyasztók vannak. Mindez azonban önkényes kritérium.
Az amerikai cégek jogosan állíthatják, hogy az ő „európai” nyereségük a szellemi tulajdonuk után keletkező haszon, amelyet formálisan bárhol el lehet helyezni, lehetőség szerint egy alacsony adózású országban. A szóban forgó cégekre kivetett európai adó így várhatóan nem hozna jelentős bevételeket.
A régi, kompetitív gazdaságban a kereskedelmi háborúkat talán könnyen meg lehet nyernie egy olyan országnak, amelynek nagy a külkereskedelmi hiánya. Az egyre jobban teret hódító „győztes mindent visz” típusú gazdaságban viszont teljesen más a helyzet egy olyan kereskedelmi háború esetén, melynek az a célja, hogy rávegye a világ többi részét piacainak megnyitására, ami azt tenné lehetővé, hogy az agresszor saját nyertes cégei magasabb járadékjövedelemhez jussanak.
Vagyis a washingtoni kormány lényegében az USA internetes óriáscégei mögé sorakoztatja fel diplomáciai fegyvereit, miközben az Európai Unió és a Kínai Népköztársaság arra törekszik, hogy az amerikai cégek monopoljellegű profitjából részesedhessen. Ez a felállás pusztítóbb (mintegy zéró összegű) játék: súlyos károkat okoz majd a világkereskedelmi rendszernek, ami miatt végül mindenki rosszabbul fog járni.
Copyright: Project Syndicate, 2018
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.